Második fejezet

Másnap reggel gondolataimba merülve sétáltam be az iskolám kétszárnyú ajtaján. A város sokat adott a suli hírnevére. Az udvar gondozott volt, az épület neve pedig kőbe vésve állt a bejárat felett. Az aula tele volt padokkal és hirdetőtáblákkal, amik rengeteg tevékenységet és friss híreket szolgálta a diákoknak. A diákok csapatokra osztódva beszélgettek, és a hétvége legnagyobb sztorijait osztották meg egymással. Megigazítottam a táskámat a vállamon és felsétáltam a széles, fal melletti lépcsőn. Az első emeleten volt az osztályom, egy 24 főből álló csapat. A tizenkét lány mind egy társaságban beszélgettek és le lepillantva a földszintre, a végzősöket pontozták. Ahogy a legjobb barátnőm, Suzie észrevett mosolyogva odasietett mellém.

- Szia, Lia. Hogy telt a hétvégéd? – Vörös haja olyan nagyon göndör volt, hogy már a lehetetlenség határát ütögette az, hogy kifésülje. Smaragdzöld szemei, mint maga a drágakő, ragyogtak.

- Tűrhetően. Tudod, unatkoztam, meg sétáltam az erdőben. – Na meg összefutottam egy másik farkasemberrel. Tettem hozzá magamban. Suzie szeplős arcára mosoly húzódott, és beléptünk a fehérre meszelt, ablakokkal teli terembe. A gondolataimban ismét előbukkant Ben arca, sötétbarna hajával, és igéző tekintetével. Aztán, mint egy villámcsapás olyan hirtelen úszott be a képbe Kevin arca, s a bűntudat rögtön emészteni kezdett. Mát egy hete hogy nem láttam, mivel az apjával, a bátyjával és a húgával nyaralni mentek. Csüggedten sóhajtottam és letettem a táskám a padomra. Ebben a szerelmi háromszögben én vagyok a Gonosz láncszem. Suzie leült a székére és a kitűzőkkel teli aggatott táskájából előhalászta az egyik magazin legújabb számát. Tudtam, hogy mind a kettő fiú iránt érzet érzés szerelem. A kérdés az, hogy melyiket választom. Hűséges maradok és elfelejtem azt a tegnapi estét Bennel, vagy elhagyom Kevint valakiért, akit alig ismerek. Járt utad a járatlanért el ne hagyd! A régi mondás, most teljesen illet a helyzetemhez. Csendben leültem a barátnőm mellé és a többieket figyeltem, ahogy beszállingóznak a terembe. Rendet kellett tennem az életemben s Kevinre nem igazán számíthattam most.

   Az utolsó óra már maga a pokol volt. Sosem kedveltem Mrs. Cham fizika óráit, de ez most túllőtt minden határon. Az összes szünetben azon fáradoztam, hogy megtaláljam Ben-t. Ha valóban Corvian-ban lakik, akkor csak ebbe az iskolába járhat. Feltéve, ha tényleg annyi idős, mint amennyinek látszik. Suzie némán követett minden hová, kérdéseit magába fojtva, aminek nagyon hálás voltam. Nem volt kedvem magyarázkodni. A végső választ a recepcióstól kaptuk, aki megerősítette, hogy jelentkeztek új diákok.

- Meg tudná mondani, hogy van- e köztük egy Benjamin nevű fiú is? –Kérdeztem a már középkorú recepciós nőtől, kinek félhold alakú szemüvegje folyton az orrára csúszott.

- Már megbocsásson kisasszony, de ilyen információkkal nem szolgálhatok. Ha nincs más kérdés, óhaj- sóhaj, akkor kérem, távozzanak. – Azzal visszatért a papírmunkához mi pedig kisétáltunk az épületből. A suli előtt mindenki búcsúzkodott, biciklire, vagy robogóra ültek. Suzie elsietett a biciklitároló felé én pedig leültem egy közeli padra, egy öreg fa alá. A könyökömet a combomra helyeztem és a kezemre támasztottam az állam. Egy filmben ennél a résznél a főhősnő elmélkedik az élet nagy kérdésein, majd hirtelen megtalálja a választ a kérdéseire, megoldja a problémát és happy end. Csakhogy ez nem egy fim, és az egyetlen, amin elmélkedtem az az, hogy ha hazaérek, melyik pizzériától rendeljek egy jó kis mexikói pizzát. Egészen addig, míg mellettem fel nem berregett egy motor hangja és egy ismerős hangja szólat meg a fejemben.

Szia, Lia! Ben hangja volt, nekem pedig a döbbenettől lecsúszott a könyököm a combomról, s kis híján leestem a padról. Kíváncsian körbenéztem, mire megállt a tekintettem a motoroson. Az arcát eltakarta a bukója, de felismertem.

Mit keresel te itt?

Nem is örülsz, hogy láthatsz? Kár, mert nekem eléggé hiányoztál. Amúgy érted jöttem.

Értem?

Hazaviszlek. A hangja megnyugtatóan hatott rám és a szapora szívverésem, elnyomta a kérdéseimet és az aggodalmaimat. Ekkor viszont megjelent Suzie a zöld, kosaras városi biciklijével. A barátnőm kérdőn nézett a fiúra, aki még nem állt a járdán mikor egyedül hagyott. Ben levette a bukóját és a kesztyűjével beletúrt a hajába. Ezt látván nem csak nekem, hanem a körülöttünk álló lányoknak is leesett az álla és émelyegni kezdett a gyomra. Suzie választ várva rám nézett, én pedig gyorsan felpattantam.

- Suzie, ő itt a… a fiú, akivel a… a… az erdőben futottam össze. Ben, ő itt Suzie, a legjobb barátnőm. – Nem értettem miért dadogtam, hisz nem hazudtam, csak eltitkoltam pár létfontosságú részlet. Ben rámosolygott a barátnőmre.

- Szia, Suzie. Ha nem haragszol elvinném Liat. Van pár elsimítatlan szálunk. –A farkasember rám kacsintott, amitől én majdnem elájultam. A gyomromba lévő lepkék lassan totálisan kikészülnek a vad csapkodás miatt. Suzie cinkosul mosolygott majd felült a biciklijére és integetve tekerni kezdett.

- Holnap találkozunk Lia. – Ez női nyelven annyit jelentett: Holnap részletes beszámolót kérek, attol a pillanattól hogy eltűntem a kanyarban. Ben várakozóan rám pillantott, én viszont a motorját vizsgáltam.

- Ne reménykedj, hogy mögéd ülök ezen a szörnyetegen.

- Hé, ne sértegesd! Érzékeny gépezet.

- Elbírom képzelni mennyire. – Vágtam rá és hátrébb léptem. – Kénytelen leszel tolni az érzékeny motorodat, mert én gyalog megyek. –Azzal már sarkon is fordultam és fejben adtam magamnak egy plusz pontot, amiért a folyamatos émelyítő gyomorgörcs mellet képes voltam elsétálni mellette. Ben mellém hajtott, és a motoron ülve haladt mellettem. Pár percig némán haladtunk. Nem néztem rá, csak a köveket rugdostam a járdáról a tornacipőmmel.

- Mi a baj Lia? Érzem, hogy most más vagy mit tegnap.

- Tudod az a társas dolog, amiről tegnap beszéltél… tudod, szerintem nem én vagyok az a lány.

- MI? Hisz te is érezted! Láttam rajtad. Mégis mi történt egy éjszaka alatt?

- Az, hogy nekem barátom van, Ben. És én vagyok az a hűtlen fajta, hogy míg ő nyaralni van én addig másba zúgok bele. –Lekanyarodtam a kereszteződésen, de ő követett. Meghúzta a gázt és elém farolt a motorjával, én viszont dühösen kikerültem. Miért nehezíti meg a helyzetem?

- Akkor meg miért nem szakítasz vele? Ez nem a középkor és remélem, házasok sem vagytok.

- Nem, nem vagyunk, de szeretem, érted?! Akkor meg miért szakítanék vele?!

- Miattam.

- Miattad? Akit egy napja sem ismerek, és annyit tudok róla, hogy Benjaminnak hívják, és képes 120 centiméteres farkassá változni. Na meg azt állítja, hogy én vagyok számára az IGAZI. – Üvöltöttem, nem érdekelt, hogy mások is meghallják.

- Mégis mit szeretnél még tudni rólam? Kérdezz és én válaszolok minden kérdésedre!

- Miért nem tűnsz már el? – Vágtam rá rögtön, majd futásnak eredtem. A házunkhoz vezető út nagy része macskakő volt, ami nehezítette a dolgom, ahogy az is, hogy a házunk egy domb tetején van. Kifulladva, támaszkodtam neki a kerítésünknek, és hátrafordultam. Ben még mindig ugyan ott állt.

Azért mert TE vagy az a lány, s mert szeretlek. Ahogy megszólalt a fejemben a hangja a fejére tette a sisakot és elhajtott. Pár másodpercig követtem a tekintettemmel majd zihálva kinyitottam a derékig érő fehér fakerítés kapuját. El kellet felejtenem őt. Hagytam, hogy a szél átjárjon, és csak abban reménykedtem, hogy Bent is elfújja a fejemből, de ő két kézzel kapaszkodott a szívembe, és az agyamba. Felsétáltam a virágokkal szegélyezett járdán a bejárati ajtóhoz, és beledugtam a zárba a kulcsom. Nem reméltem, hogy bárkit is otthon találok. A bátyám még dolgozott, ahogy a szüleim is. Elmélyedve a gondolataimba kiemeltem egy almát a gyümölcsös tálból, s egy képekkel teli folyosón végighaladva beléptem a szobámba. A válltáskámat egy fogasra akasztottam, s beleharaptam a gyümölcsbe. 7 éves korom óta vágyok arra, hogy megismerkedjek valakivel, aki ugyanúgy képes farkassá válni, mint én. Most viszont, mikor rátaláltam kénytelen voltam elűzni magam mellől, és miért? Mert a fiúnak az az elmélete, hogy én vagyok a lelki társa.  Dühösen vetkőzni kezdtem. Ha valamikor, hát most szükségem volt az erdei kirándulásaimra. Az ágyamra hajítottam a ruháim, s mélyet sóhajtottam. Éreztem, ahogy átfut a testemen az ismerős bizsergés. A nyakam hirtelen kiroppant, a szemem a plafonra meredt. Ökölbe szorított kezem remegett, ahogy elterültem a padlón. Pár pillanat múlva pedig farkasként emelkedtem fel. Az ablakhoz léptem és a számmal óvatosan elfordítottam, majd kinyitottam a zárat. Az ablak kitárult én pedig szabad voltam. Bármennyire nem akartam összefutni Bennel, egy valami azért érdekelt. A falkája. Ugyan azon az úton mentem végig mint tegnap.A tenger sós illata marta az orrom, a párás levegő pedig csúszóssá tette a talajt. Körmeim vékony csíkot húztak az avarral borított földbe, miközben egy meredekebb kaptatón másztam felfelé. Ép csak elértem a tegnapi tisztás helyét, mikor a sós levegőn kívül más is az orromba jutott. Ember szag...vagyis...sozgin szag. Összetéveszthetetlen volt. Az orromat az égre szegeztem, és mélyen magamba szívtam az illatot. Nem Ben volt, de hasonló, és a közeli vadászútról jött. Bevetettem magam az erdőbe, és toronyiránt követtem az orrom. Az erdőnek ez a része volt a legöregebb, az akár száz éves fák mind untalan előttem termettek elállva az utat. Mégis olyan könnyedén kerülgettem őket, mintha nem is hatna rám a centrifugális erő. Aztán hirtelen ott termet a semmiből, mintha csak vége lett volna a világnak. A keskeny földút egy hatalmas kígyóként kacskaringózott Corvian-tól, az erdőn át Hofferbean-be, ami húsz kilométeres körzetbe a legnagyobb városnak számított, a maga 6000 fős lakos számával. Olyan hirtelen akartam megállni, hogy a lábaim kicsúsztak alólam, én pedig elterültem az avarban. Prüszkölve és morgolódva tápászkodtam fel, miközben kerestem a sozgin szagát. Legnagyobb döbbenetemre viszont nem csak éreztem, hanem láttam is. Ott állt előttem pár méterre leesett állal és földbegyökerezett lábbal. Ben öccse lehetett, mert a szaguk hasonlított, de azon kívül ég és föld voltak. A fiú zavartan igazgatta a szemüvegét, és beletúrt a szemébe lógó szőkésbarna hajába. Szürke farmer és fekete póló volt rajta, hátizsákja pedig súlyosan lógott a vállán. Nagyon vékony volt, csupa csont és bőr. Egy amolyan „eznemlehetigaz” mosollyal nézett le a lehullott levelekre, majd rám.

- Oké… te vagy egy nagyra nőtt farkas vagy, és akkor én most hatalmas bajba vagyok, vagy… vagy egy sozginnal van dolgom. – A hangja akár csak Benné, csak vékonyabb kiadásban. Próbáltam magamra erőltetni egy bátorító mosolyt, de aztán rájöttem, hogy ez elég ijesztőnek hathat, így inkább feladtam, és megráztam magam, hogy a szőrömbe akadt levelek és mohák, visszakerüljenek a földre. A srác egy lépést hátrált, és lassan védekezően felemelte a kezét. Minden bizonnyal azt hitte az első tippje a helyes.

Sozgin vagyok. Magam is meglepődtem, hogy milyen könnyen ment ez az üzenet elküldés, bár itt is jelentkezett a fejfájás, már nem volt olyan intenzív. A srác szívéről nagy kő eset le, szinte hallottam a puffanását.

- Ennek igazán örülök. Nem akartam volna összevérezni a bundád. Ilyen szép, tiszta fehéret még életemben nem láttam. – Felbátorodva felém lépet egyet, majd rántott egyet a táskája pántján.

- Az én nevem Tim. Tim Dorsey. Nem rég költöztünk ide, vagyis tegnap. A családom tagjai mind sozginok. És neked? Vannak mások is a városban? –Ismét elindult, ám mikor mellém ért nem állt meg, hanem tovább haladt az úton. Kíváncsian fordultam utána és a nyomába eredtem.

Nem tudok róla, hogy a családom bármelyik tagja olyan lenne, mint én, és ez a város lakóira is igaz. Értékeltem, hogy Tim nem hasonlít a Benre, jó volt végre valaki olyannal beszélni erről a dologról, aki nem nyomul az emberre.

- Értem, szóval eddig tied volt az egész erdő. Sajnos, nekem kell közölnöm, hogy vége a szép napoknak. A Dorsey-Raven falka megérkezett!

Dorsey-Raven?

-Igen, négyen vagyunk, ebből kettő tagot a Dorseyek, míg kettőt a Raven ikrek tesznek ki.

Esetleg találkozhatnák velük?

- Miénk lenne a megtiszteltetés őőő… még nem is mutatkoztál be!

Liana, de a barátaimnak csak Lia.

- Nagyon szép. Illik hozzád! – Tim belerúgott egy kőbe, ami halk koppanásokkal megindult lefelé a hegy oldalán. Talán jobban hasonlít Benre mint azt hittem. A fejem megtelt bódító és információt szolgáló szagokkal: emberek, autók, és frissen helyre hozott házak szaga.

Mesélnél a testvéredről? Ez egy remek lehetőség volt, hogy egy hozzá közelállótól tudjam, meg milyen is az én rejtélyes fekete farkasom igazából. Tim arca egy kissé komorrá vált, majd gyorsan beszélni kezdett.

- Egy bátyám van, Benjamin, de mindenki csak Bennek hívja. Ő a falka vezetője, hatalmas fekete farkas, ha átváltozik sárga szemekkel. Amolyan haver-testvér, mindig segített, ha szükségem volt rá. Csakhogy a közel múltban történt egy két dolog, ami teljesen felkavarta. Tegnap is amint ide értünk, ki se csomagolt, hanem elment az erdőbe. Éjfél tájt ért haza, és hiába faggattuk nem mondott semmit. Ma sem volt hajlandó suliba menni, és fogadni mernék, hogy még mindig nincs otthon. – Egy mosolyt erőltetett az arcára, és rám sandított.

- És neked van testvéred?

Egy bátyám, aki hamarabb testőr, mint testvér.

- Hogyhogy?

Borzasztóan félt, és legszívesebben bezárna a négy fal közé, hogy a hajam szála se görbülhessen meg. Mostanában viszont sokat utazik a munkája miatt, így csak hétvégenként jön haza. A szerpentines erdei út végén két faház emelkedett egy tisztáson egymás mellett. A két épület teljesen ugyan olyan volt, és egy garázzsal voltak összekötve. Emlékeztem ezekre a házakra. Fél éve jártam az erdőnek ennek a részén utoljára, és már akkor is itt voltak, csak akkor még nem lakta senki. Most viszont hét ember illatát hozta felém a szél. A két faajtó egyszerre vágódott ki és két negyvenes éveikben járó nő lépet ki rajtuk. Teljesen ugyanúgy néztek ki. Egy kis testbe bújtatott energiabombák, göndör, vállig érő barna hajjal, és folyton mosolygós tekintettel. Széttárt karokkal indultak meg felénk, mire én rémült tekintettel néztem rá Timre. A fiú csak mosolygott és megindult a két nő felé. Ahogy közelebb értek észrevettem, hogy az egyik magasabb, és a haja is barnább. Tim őt ölelte meg először.

- Szia, anya.

- Hogy telt a napod fiacskám?

- A délelőtt remekül, majdnem az összes tanárral megismerkedtem, és az osztálytársaim se gázak. Délután, meg összefutottam Liával. – Az utolsó mondatánál felém mutatott, mire én óvatosan hátraléptem. Valahogy sosem szerettem ismerkedni. Mrs. Dorsey biztatóan rám mosolygott, és így tett a mellette álló hasonmása is. Ikrek.
- Bent láttad? – Kérdezte Mrs. Dorsey a fiától. Tim sóhajtott egyett, és forgatta a szemét.

- A suliba nem volt, viszont tanítás után láttam, hogy egy lánnyal sétálni a főutcán. A lány elfutott, mire ő elhajtott a tengerpart fele. – Tim megrántotta vállát, én viszont kényelmetlenül vész kelődtem. Számomra nem volt kérdés, hogy ki volt az a lány.

   Hirtelen hatalmas puffanás hallatszott és egy nagy, szürkés farkas vágódott ki a jobb oldali faházból. Őt követte egy barnás színű, és rávetette magát az előbb érkezőre. A földön verekedve ott harapták egymást ahol csak tudták, és közben folyamatosan morogtak. Mrs. Dorsey testvére csak egy pillantást vetett rájuk és legyintett egyet.

-Ne is törődj velük, Lia. Mindig ezt csinálják. – A jobb oldali házból egy ötvenes férfi hajolt ki, fekete keretes szemüvege az orrára csúszott, és beletúrt a barna hajába.

- Elia, Will! Hagyjátok már abba! – A két civakodó farkas viszont nem hallgatott rá, sőt, csak még jobban bedurvultak. A barna a földre szorította a szürkéset, megragadta a nyakánál lévő bőrt és teljes erejéből a közeli fához vágta. Rémülten tekintettem Timre, de ő csak mosolygott. Hát nem látta, hogy az a kettő mindjárt megöli egymást? A szürke felnyögött, de már talpra is állt és leterítette a barnát. A férfi odakiáltott Mrs. Dorsey testvérének.

- Drágám, szedd már szét őket!

- Nyugodj meg Paul! Legalább nem a házban csinálják! – Ő lehet a Raven ikrek anyja. Azok meg ott maguk az ikrek. Tim közben hozzám fordult és rám kacsintott.

- Nem állsz be?

Majd ha szárnyam nő! Tim a válaszomra megvonta a vállát és elindult a bal oldali ház felé. Mrs. Raven és Mrs. Dorsey közben engem vettek célba.

- Ó, hisz még be sem mutatkoztunk. Én Nicola vagyok, ő pedig a húgom, Adela. Nyugodtan tegezz mindkettőnket. Üdvözlünk, ahogy a fiatalok mondják, a falkánkba. – A kezét a fejemre tette, és egy kicsit megsimogatott. Agh, ez olyan megalázó, mintha egy kutya lennék. Hol van Tim? Abban a pillanatban viszont megszólalt a vészcsengőm, ahogy az ismerős szag eljutott az agyamig, de már késő volt. A civakodó ikrek miatt nem hallottam a motor berregését, most viszont ott zúgott közvetlen mögöttem. Nicola elvette a kezét a fejemről, és a hátam mögé nézett.

- Ben, drágaságom! De jó hogy itt vagy!

- Szia, anya! – A mogorva, és összetéveszthetetlen hang gazdája leállította a motort. Nem mertem hátra nézni. Alig fél órája közöltem vele hogy tűnjön el az életemből, erre én most itt álltam a barlangjának bejáratánál. Ezt igen nehéz lesz megmagyarázni. Ben szó nélkül eltolta a motorját mellettem, ő sem nézett rám. Az ikrek, ahogy észrevették, abbahagyták a próbálkozást, hogy kinyírják egymást és odarohantak hozzá.Ben leparkolta a motorját és felém tekintet. Az ikrek követék a tekintetét és most hozzám rohantak teljes sebességgel. A barna a hátsó lábaira terhelt mikor fékezett így ő épp leült előttem. Viszont a szürkének nem volt ideje megállni, ezért beleütközött a testvérébe. Óvatosan hátráltam egy lépést, hogy még véletlenül se temessenek maguk alá, de szerencsére talpon maradtak.

Szia, én Elia vagyok, ő itt mögöttem szürke bundával pedig az öcsém Will! Te ki vagy? Elia nagyon gyorsan beszélt, alig bírtam felfogni, amit mond.

Lia. Ép csak ennyit tudtam mondani, mert Will belém szorította a szót.

Megmutatod az erdőt? Biztos ismersz egy csomó ultra klassz helyet.

Ami azt illeti, van egy- két rész…

Szuper, indulunk? Will közelebb lépet én viszont hátráltam, egész addig, amíg bele nem ütköztem valamibe… vagyis valakibe. Gyorsan megfordultam. Ben összefont karokkal ált mögöttem, és mosolyogva méregetett, mint egy félisten. Forgott velem a világ és a lepkék a hasamban életre keltek. A szívemről már nem is beszélve. Gyorsan mondanom kellett valamit, de semmi sem jutott az eszembe. Adela, és az ikrek érdeklődve figyelték a szemezésünket, míg Nicola nem kapcsolt és elkiáltotta magát.

-Van friss süti az ebédlő asztalon, ki kér? –Az ikrek rögtön ugrottak, és úgy ahogy voltak, farkasként berohantak Dorseyék házába. Adela pedig látva férje hívó tekintetét bement a házukba és becsukták az ajtót. Nicola még bátorítóan ránk nézett, majd ő is becsukta a faajtót. Ben mosolyogva hátrálni kezdett, majd a tisztás szélén megfordul és berohant az erdőbe. Értetlenül néztem pár percig majd utána vetettem magam. Az érzékszerveim a közelében teljesen csődöt mondanak, így jó ideig vágtattam vakon, mikor végre utolértem. Észrevett, de nem állt meg nem is lassított, hanem ugyan abba a tempóba futott tovább. Mellé mentem és úgy mentünk tovább. Nem figyeltem az utat és csak akkor eszméltem fel mikor megláttam a kerítésünket. Ben kifulladva támaszkodott rá, és letörölte a homlokáról az izzadság cseppeket.

Bőrszerkóba nem könnyű futni. Érdekes nyugalom járt át, ahogy újra meghallottam a hangját. Én még a lendületet kihasználva beugrottam a kertbe. Ha újra rátör a „te vagy az igazi” roham akkor legalább lesz köztünk valami.

Szeretném újra kezdeni. Vedd úgy, hogy most találkoztunk először. Levette a bőrdzsekijét és a kerítésre akasztotta. Alatta a fekete póló ráfeszült az izmaira.

Megpróbálhatjuk. A válaszomra elmosolyodott és elrugaszkodott a kerítéstől.

Akkor találkozunk holnap a suliban. A szüleid hazaértek. Elrugaszkodott a kerítéstől és visszaindult az erdőbe. Már én is halottam az autó motorjának hangját, ahogy beáll a garázsba viszont észrevettem valamit.

Ben?

Igen?

A dzsekid nem kell?

Ja, tényleg. Mosolyogva visszafutott, felkapta, és egy kacsintás kíséretében elment. Pár másodpercig még figyeltem, ahogy eltűnik a fák között. Előröl. A lehetőség megnyugtatott. A  szobám ablakához siettem, és már a levegőbe átváltoztam. A fehér padlószőnyegem tompította a puffanást, de még így is sajogtak a könyökeim, ahogy az ágyamhoz botorkáltam. Felöltöztem egy farmerba és egy kék pólóba, készen arra, hogy fogadjam a szüleimet. Az íróasztalomhoz siettem és egy határozott kézmozdulattal lesöpörtem róla az összes papírt és könyvet a földre. A barna válltáskámból kikaptam a legfelső könyvet, kinyitottam és úgy tettem mintha tanulnék. Pfuj, matek. Miért pont matek? Anya egyszer megkérdezte, hogy miért nem szeretem ezt a tantárgyat.

- Én szeretem a matekot, csak az nem szeret engem. –Akkor még csak általánosba jártam, de már akkor sem szerettük egymást a számokkal. A matematika olyan, mint az ítélkezés. Vagy szerelem, vagy gyűlölet első látásra. Aztán ez az idők elteltével változhat, gyűlöletből még szerelem is lehet, de nem az én esetemben.

Az ajtóm kitárult és anya vékony alakja lépet be rajta. Ajaj, csak anya?!  Ha apa is jött volna, akkor biztos nincs más téma a tűrhetetlen tegnapi viselkedésemről, de anya… nála még feljönnek a ciki, és zavarba ejtő témák is, mint például a fiú, szerelem, kamaszkor, és Kevin.

- Ó látom, tanulsz. Nagyon jó, örülök neki. – A szememet és a hajamat tőle örököltem, ahogy az arcom vonalát is. Tetőtől talpig bézs és barna színbe volt öltözve. Csendben leült az ágyam szélére, én pedig felé fordultam a gurulós székemmel. Jobb, ha túlesünk rajta.

- Tudjuk apáddal, hogy rengeteg időt töltesz az erdőben, ez viszont veszélyes, tekintettel arra, hogy egyedül szoktál menni.

- Csak a közeli tengerpartra szoktam menni és vissza. – Ez valamennyire igaz volt, mert ritkán hagytam látótávolságon kívül a tengert. Mindig vele párhuzamosan járkálok.

- Ez akkor is kockázatos, elrabolhatnak, vagy rád támadhatnak. Szeretném, ha megígérnéd, hogy nem mész el egyedül, főleg nem sötétedés után. – Rémülten felszisszentem. Nekem szükségem volt azokra a sétákra.

- Kérlek anya ne. Inkább azt ígérem meg hogy mindig csak egy vagy másfél órára megyek el és nem messzire, de azt ne kérd hogy egyáltalán ne menjek ki. Az erdőben vezetem le az aznapi stresszt, amit elég sokat kapok a suliban. Ha nyugodtan álok neki a házinak könnyebben megy bele a fejembe. – Ez igaz volt, bár így is feszengtem az időkorlát miatt. Egy vagy másfél óra? Kissé kevésnek hangzik, de nem mertem magasabbra tenni a mércét. Anya mély sóhajtásából éreztem, hogy megnyertem a pert.

- Rendben, de előbb megbeszélem apáddal. – Felállt és egy puszit, nyomot a fejem búbjára.

- Miért van neked enyhén kutya szagod? – Anya elfintorodott én pedig éreztem, hogy vörösödök.

- Öö… biztos a szomszéd kutya, Velvet az oka. Olyan aranyos az a bernáthegyi, mindig meg szoktam állni hazafelé megsimogatni. – Velvet valóban a szomszéd bernáthegyije volt, de cseppet sem szerettük egymást. Én túlságosan farkasos voltam neki és féltette előlem a területét. Mintha valaha is meg akarnám szerezni Mr. Whenber telkét.

- Értem. Akkor jó tanulást, addig beszélek apáddal. – Mikor kiment magamhoz húztam a táskám és kihalásztam belőle a kémia tankönyvem is. Épp elkezdtem volna a leckét mikor rezegni kezdett a telefonom. Érdeklődve emeltem fel és néztem meg a kijelzőt. Kevin Dreagnet: Haza értünk. A szívem majd kiugrott a helyéről. Kevin itthon volt végre, de még így sms-en keresztül is éreztem, hogy valami nincs rendben. Habár ha őszinte akartam lenni az én életemmel tegnap óta semmi sincs rendben.