Harmadik fejezet

Reggel apának nem kellet sietnie a munkahelyére így bevitt az iskolába. Csendben üldögéltem az anyósülésen és megfogadtam, hogy hétvégén elkezdek tanulni, hogy ha betöltöm a tizenhatot akkor már rögtön le tudjam tenni a jogsim. Mikor kiszálltam az arcomra húztam egy mosolyt és utána intettem. Suzie már az ajtóban toporgott úgy látszott engem vár. Azt hittem tud Kevin hazaérkezéséről, így csak félénken kérdeztem meg tőle.
- Mi a baj, Suzie?
- Láttam...
- Kit?
- Mr. Young barátnőjét! Ó, egy ilyen félisten, hogy járhat egy ilyen ronda nővel! - Suzie dühösen dobbantott a lábával és velem együtt elindult az osztályterem felé. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Mr. Young a történelem tanárunk volt, fiatalos és minden lány álompasija. És Suzie volt az első számú rajongója. A fiatal tanárral való közös jövőjüket már félelmetes részletességgel eltervezte és ahányszor szóba került Mr. Young, ő elmesélte. Én pedig hallgattam.
-... És akkor egy luxus hajón elmegyünk a déli sarkra és a pingvinek között kötjük össze örökre az életünket. Nászútra elmegyünk Hollywood-ba, ott meglát minket egy híres filmrendező, és filmet rendez az életünkből... - A mondatok közt mélyet sóhajtott, és szerelmes pillantásokat vetett a első emeleten ügyelő tanár úrra. Csakhogy most nem a korlátnak támaszkodva figyelte a beérkezőket, hanem egy nagyon, de nagyon ismerős fiúval beszélgetett.
- Ben! - Csúszott ki a fogaim között, mire Suzie felém kapta a fejét.
- Hogy mondod?
- Ó, csak azt akartam mondani, hogy benne vagyok! Még az Északi-sarkra is veled megyek, ha te ott érzed boldognak magad.
-Talán Déli-sark, nem?
- Hát azt mondtam, nem? - Suzie csak legyintett, és folytatta a mesélést, a képzeletében ő már terhes volt az első közös gyerekükkel. Óvatosan visszatekintettem Benre. Úgy láttam nem vett észre így behúztam a nyakam és megpróbáltam észrevétlenül  felsietni a lépcsőn, és berohanni a tanterembe. Ami csúfos kudarcba fulladt, mert amint felértem a lépcső tetejére, hirtelen elém toppant. A franca, ez a srác lenne az ötven méteres sprint bajnoka? Vagy hogy a fenébe került ide az emelet túloldaláról ide?
- Sziasztok, lányok! - Ben megvillantott egy "világsztármegirigyelné" mosolyt, és beletúrt a hajába. Suzie ledöbbent, és valami olyasmit motyogott, hogy: Hogyan került ez a félisten Corvian-ba?
- Új vagyok és szükségem lenne egy kis idegen vezetésre. Vállalnátok?
- Ó, hát persze! - Suzie kisöpörte a szeméből a hajtincseit, és visszamosolygott Benre! De nem azzal a "fú most kedves leszek ezzel a sráccal" mosollyal, neeem, ez egy "asztaz életbe, de iszonyat jól néz, ki, most ráhajtok" mosoly volt! Na ne már, az előbb még Mr. Youngért, élt halt! A legjobb barátnőm belekarolt a srácba akit két napja ismertem meg és elsétáltak, engem meg ott hagytak ledermedve.
Hé, Ben! 
Hé, Lia, mizu?
Ó semmi extra, csak ép most vett totál semmibe, egy 180 centis sötétbarna hajú srác, és halál nyugalomba sétált el a legjobb barátnőmmel karöltve!
Na mi van, Fehér Farkashölyg? Csak nem féltékenység csillant meg azokban az igéző kék szemeidben?
Ne tedd nevetség tárgyává magad, barátom van!
És ez felment az alól hogy belém zúgj?
Teljes mértékben! Suzieék lesétáltak egy másik lépcsőn és ép átvágtak az aula közepén, a korlátnak támaszkodtam és figyeltem őket. Olyan erővel szorítottam a vasrudat, hogy elfehéredtek az ujjaim, és összeszorítottam a fogam.
Akkor nem bánnod, ha ezt csinálom?! Ben egy pillanatra rám pillantott majd...majd átölelte Suzie derekát az egyik kezével. Úgy éreztem megfulladok, mégis mit művel?!
Hagyd abba! 
Kérd szépen!
Ne szédítsd a barátnőmet, érzékeny! Kérlek, hagyd abba! Na, jó fejben kérlelek egy farkasembert, hogy engedje el a legjobb barátnőmet. Ráadásul a srác engem totál hidegen hagy, sőt még idegesít is. Ennél mélyebbre már tényleg nem süllyedhet az ember lánya.
Ahogy óhajtod! Ben elengedte Suziet és besétált a férfi mosdóba, ami mellet ép elhaladtak. Ha! A gyáva, nem mer ezek után Suzie szemébe nézni. Volt egy kis bűntudatom, amiért csak így hagytam, hogy Ben elcsavarja a barátnőmet. Mert ő tényleg képes volt minden fiúba belezúgni aki csak egy kicsit is szebben mosolyog rá. Megigazítottam a táskám és rohanni kezdtem lefelé a lépcsőn. Vagyis rohantam volna, ha nem botlok meg és nem zuhanok Mr. Young karjaiba. A tanár úr megtántorodott de sikerült megtartania és segített visszanyerni az egyensúlyom.
- Ó, óvatosan Liana kisasszony! A végén még megsérül!
- Uh, nagyon köszönöm tanár úr! Ebből nagyobb baj is lehetett volna.
- úgy bizony! Mondja csak a maga barátnője Suzei Evans?
- Ööö, igen?!
- Tessék határozottan válaszolni, Liana kisasszony!
- Igen az enyém!
- Mondaná neki, hogy a termükben várom? Meg kell beszélnem vele egy két dolgot a múltkori dolgozatával kapcsolatban. - Egy pillanatra csak tátogtam mint a partra vetett hal, majd gyorsan rávágtam, hogy persze. Mr. Young mosolyogva bólintott majd folytatta az utat felfelé. Mosolyogva ismét rohanni kezdtem és meg sem álltam Suzie-ig.
- Láttad? Átölelt! Olyan édes!
- Igen, borzasztóan, de van egy fontos infóm.
- Tényleg? Ki vele! - Suzie göndör, vörös tincsei kissé megemelkedtek az ég felé, mintha egy kissé megrázta volna az áram. Ez jelezte nála, hogy nagyon kíváncsi, és borzasztóan tudni szeretné, hogy mit akarok mondani. Ekkor viszont Ben lépet ki a WC ajtón és mellém állt.
- Remélem nem veszítettet el. - Azt vártam, hogy Suzie rögtön válaszol neki, azzal a csábítós mosolyával, de nem így történt. Helyette döbbenten kapkodta a fejét rólam Benről és vissza. Én pedig őszintén kétségbeestem a tekintetétől.
- Na ne! - Suttogta és tovább járt a feje. - Ez meg, hogy a fenébe nem tűnt fel? - Végre abbahagyta a fejkapkodást és döbbenten rám nézett.
- TE TEGNAP EZZEL A SRÁCCAL MENTÉL EL? - Üvöltött,mire majdnem az egész suli felénk nézet. Gyorsan a szájára tapasztottam a kezem.
- Halkabban!
- Miért nem szóltál?
- Mert elrohantál vele karöltve?! - Böktem hátra Ben felé. Suzie most rá nézett, odatrappolt hozzá, és közel, nagyon közel hajolt az arcához. Pipiskednie kellett, hogy a szemük egy vonalba legyen, de ez nem állította meg a legjobb barátnőmet. Dühös és méregető tekintettel szemlélte meg milliméteres közelségből Ben arcát, majd valami ilyesmit sziszegett a fogai között.
- Te velem akartad megcsalni a legjobb barátnőmet? - Ben döbbenten hőkölt hátra és értetlenül rám nézett. Ha, Suzie kimutatta a foga fehérjét.
- Mi? Dehogy! Én Liát csak két napja ismertem meg. - Próbálta menteni a menthetőt, de ez Suzienál lehetetten volt.
- De már megtetszett és meg akarod szerezni, nem igaz? Hm? - Még jobban megpróbált fölé tornyosulni (Ben 180 Suzie pedig 160 centi magas) így most már szinte a smile-s converse-nek az orrán állt. Komolyan élveztem ennek a vitának minden pillanatát. Ben viszont taktikát váltott.
- Igen.
- Tudod, hogy Liának barátja van?
- Igen.
- Hogy ismerted meg?
- Ööö... Suzei? Talán ezt nem itt és most... - Próbálkoztam de a barátnőm csak felém mutatta a mutató ujját és tovább folytatta a faggatást.
- Szóval?
- Az erdőben futottunk össze.
- Aha. Lia amolyan erdő mániás. És te?
- Én is szeretem. - Vonta meg a vállát Ben.
- Remek. És azután? - Suzie már nem tudta meg a választ, ugyanis Thomas, az egyik osztálytársunk szó szerint közéjük rontott egy papírt lebegtetve a kezében.
- Hé, srácok! Ezt nézzétek mit találtam az interneten! - Vastag, fekete keretes szemüvege leeset róla, mikor felbukott a barátnőm lábába.
- Aú, Thomas! Néz már néha az orrod elé! - Míg Suzie fél lábon ugrált, Ben kikapta Thomas kezéből a papírt, míg az a szemüvegét kereste. Kérdőn Benre néztem akinek az arca hirtelen elkomorodott. Sötét tekintettel olvasta végig azt amit a lapra nyomtattak, majd rám nézet. Ép ki akartam venni a kezéből, hogy én is elolvashassam, de ő csak gyorsan négybe tépte és a közeli kukába hajította, bár a fecnik mind a kis edény mellé repültek.
- Hé, én is el akartam olvasni! - Háborodtam fel, és felsegítettem Thomast, aki szintén felháborodott.
- Hé, széttépted az újságcikkem!
- Hé, eltört a kis lábujjam! - Teljesen megfeledkeztünk Suzieról, aki időközben már a földön ült és a bal lábát ellenőrizte. A sportcipőjén keresztül.
- Ugyan Suzu, biztos nincs semmi baja! -Legyintettem, de ő nem hagyta annyiban.
- De borzasztóan fáj! Thomas! Te rúgtál belém, vigyél le az orvosiba! - Tette csípőre a kezét, szegény Thomas pedig ledermedt.
- Ho...hogy én?
- Talán süket vagy?! Emelj fel és vigyél a suli dokihoz!
- Suzu, erre nincs szükség...- Megpróbáltam megmenteni szegény Thomasszt, de ha Suzie egyszer valamit a fejébe vesz arról nem lehetett lebeszélni. És jobb ha az útjába sem áll senki. Thomas megrökönyödve lehajolt a barátnőmhöz majd a térdhajlatánál és a hátánál fogva felemelte. Szegény srác biztos magában hálát ad az apjának, aki katona és minden nap edz vele. Egészen az aula másik oldaláig követtem őket a tekintettemmel, ahol az orvosi volt, majd mikor becsukódott mögöttük az ajtó visszafordultam Benhez. Csakhogy ő már nem volt sehol. Vajon miért tépte szét Thomas újságcikkét, és miért tűnt el köszönés nélkül? Kíváncsian a kukához mentem és felemeltem a fecniket. Leültem a közeli padra és a combomon összeillesztettem a széttépet darabokat.

Botrány Toronto-ban

   Hajnalban egy névtelen telefonáló felhívta a torontoi rendőrőrsöt, és lövöldözésről tájékoztatta a rendőrfőnököt. Az eset egy régi raktárépületben történt, feltehetőleg két bűnöző banda csapot össze. A lövöldözésnek két halálos áldozata lett. Egy tizennyolc éves lány, és egy harmincas éveiben járó férfi. A lány szüleit megtalálták, ők csak annyit tudtak, hogy a lányuk a baleset előtt két nappal eltűnt. A nyomozás még tart, de a rendőrség eddig még semmilyen nyomot sem talált a holttesteken kívül.

Háromszor olvastam el az újságcikket, de nem tudtam rájönni, hogy mi idegesítette fel benne Bent. Megpróbáltam telepatikusan elérni, de lezárta magát. Grrr. Ő persze csak úgy lezárhatja magát, míg nekem el kell tűrnöm, hogyha kénye- kedve tartja csak úgy a fejemben járkáljon. Mostantól feminista leszek, és egyenlő bánásmódot akarok!

Második fejezet

Másnap reggel gondolataimba merülve sétáltam be az iskolám kétszárnyú ajtaján. A város sokat adott a suli hírnevére. Az udvar gondozott volt, az épület neve pedig kőbe vésve állt a bejárat felett. Az aula tele volt padokkal és hirdetőtáblákkal, amik rengeteg tevékenységet és friss híreket szolgálta a diákoknak. A diákok csapatokra osztódva beszélgettek, és a hétvége legnagyobb sztorijait osztották meg egymással. Megigazítottam a táskámat a vállamon és felsétáltam a széles, fal melletti lépcsőn. Az első emeleten volt az osztályom, egy 24 főből álló csapat. A tizenkét lány mind egy társaságban beszélgettek és le lepillantva a földszintre, a végzősöket pontozták. Ahogy a legjobb barátnőm, Suzie észrevett mosolyogva odasietett mellém.

- Szia, Lia. Hogy telt a hétvégéd? – Vörös haja olyan nagyon göndör volt, hogy már a lehetetlenség határát ütögette az, hogy kifésülje. Smaragdzöld szemei, mint maga a drágakő, ragyogtak.

- Tűrhetően. Tudod, unatkoztam, meg sétáltam az erdőben. – Na meg összefutottam egy másik farkasemberrel. Tettem hozzá magamban. Suzie szeplős arcára mosoly húzódott, és beléptünk a fehérre meszelt, ablakokkal teli terembe. A gondolataimban ismét előbukkant Ben arca, sötétbarna hajával, és igéző tekintetével. Aztán, mint egy villámcsapás olyan hirtelen úszott be a képbe Kevin arca, s a bűntudat rögtön emészteni kezdett. Mát egy hete hogy nem láttam, mivel az apjával, a bátyjával és a húgával nyaralni mentek. Csüggedten sóhajtottam és letettem a táskám a padomra. Ebben a szerelmi háromszögben én vagyok a Gonosz láncszem. Suzie leült a székére és a kitűzőkkel teli aggatott táskájából előhalászta az egyik magazin legújabb számát. Tudtam, hogy mind a kettő fiú iránt érzet érzés szerelem. A kérdés az, hogy melyiket választom. Hűséges maradok és elfelejtem azt a tegnapi estét Bennel, vagy elhagyom Kevint valakiért, akit alig ismerek. Járt utad a járatlanért el ne hagyd! A régi mondás, most teljesen illet a helyzetemhez. Csendben leültem a barátnőm mellé és a többieket figyeltem, ahogy beszállingóznak a terembe. Rendet kellett tennem az életemben s Kevinre nem igazán számíthattam most.

   Az utolsó óra már maga a pokol volt. Sosem kedveltem Mrs. Cham fizika óráit, de ez most túllőtt minden határon. Az összes szünetben azon fáradoztam, hogy megtaláljam Ben-t. Ha valóban Corvian-ban lakik, akkor csak ebbe az iskolába járhat. Feltéve, ha tényleg annyi idős, mint amennyinek látszik. Suzie némán követett minden hová, kérdéseit magába fojtva, aminek nagyon hálás voltam. Nem volt kedvem magyarázkodni. A végső választ a recepcióstól kaptuk, aki megerősítette, hogy jelentkeztek új diákok.

- Meg tudná mondani, hogy van- e köztük egy Benjamin nevű fiú is? –Kérdeztem a már középkorú recepciós nőtől, kinek félhold alakú szemüvegje folyton az orrára csúszott.

- Már megbocsásson kisasszony, de ilyen információkkal nem szolgálhatok. Ha nincs más kérdés, óhaj- sóhaj, akkor kérem, távozzanak. – Azzal visszatért a papírmunkához mi pedig kisétáltunk az épületből. A suli előtt mindenki búcsúzkodott, biciklire, vagy robogóra ültek. Suzie elsietett a biciklitároló felé én pedig leültem egy közeli padra, egy öreg fa alá. A könyökömet a combomra helyeztem és a kezemre támasztottam az állam. Egy filmben ennél a résznél a főhősnő elmélkedik az élet nagy kérdésein, majd hirtelen megtalálja a választ a kérdéseire, megoldja a problémát és happy end. Csakhogy ez nem egy fim, és az egyetlen, amin elmélkedtem az az, hogy ha hazaérek, melyik pizzériától rendeljek egy jó kis mexikói pizzát. Egészen addig, míg mellettem fel nem berregett egy motor hangja és egy ismerős hangja szólat meg a fejemben.

Szia, Lia! Ben hangja volt, nekem pedig a döbbenettől lecsúszott a könyököm a combomról, s kis híján leestem a padról. Kíváncsian körbenéztem, mire megállt a tekintettem a motoroson. Az arcát eltakarta a bukója, de felismertem.

Mit keresel te itt?

Nem is örülsz, hogy láthatsz? Kár, mert nekem eléggé hiányoztál. Amúgy érted jöttem.

Értem?

Hazaviszlek. A hangja megnyugtatóan hatott rám és a szapora szívverésem, elnyomta a kérdéseimet és az aggodalmaimat. Ekkor viszont megjelent Suzie a zöld, kosaras városi biciklijével. A barátnőm kérdőn nézett a fiúra, aki még nem állt a járdán mikor egyedül hagyott. Ben levette a bukóját és a kesztyűjével beletúrt a hajába. Ezt látván nem csak nekem, hanem a körülöttünk álló lányoknak is leesett az álla és émelyegni kezdett a gyomra. Suzie választ várva rám nézett, én pedig gyorsan felpattantam.

- Suzie, ő itt a… a fiú, akivel a… a… az erdőben futottam össze. Ben, ő itt Suzie, a legjobb barátnőm. – Nem értettem miért dadogtam, hisz nem hazudtam, csak eltitkoltam pár létfontosságú részlet. Ben rámosolygott a barátnőmre.

- Szia, Suzie. Ha nem haragszol elvinném Liat. Van pár elsimítatlan szálunk. –A farkasember rám kacsintott, amitől én majdnem elájultam. A gyomromba lévő lepkék lassan totálisan kikészülnek a vad csapkodás miatt. Suzie cinkosul mosolygott majd felült a biciklijére és integetve tekerni kezdett.

- Holnap találkozunk Lia. – Ez női nyelven annyit jelentett: Holnap részletes beszámolót kérek, attol a pillanattól hogy eltűntem a kanyarban. Ben várakozóan rám pillantott, én viszont a motorját vizsgáltam.

- Ne reménykedj, hogy mögéd ülök ezen a szörnyetegen.

- Hé, ne sértegesd! Érzékeny gépezet.

- Elbírom képzelni mennyire. – Vágtam rá és hátrébb léptem. – Kénytelen leszel tolni az érzékeny motorodat, mert én gyalog megyek. –Azzal már sarkon is fordultam és fejben adtam magamnak egy plusz pontot, amiért a folyamatos émelyítő gyomorgörcs mellet képes voltam elsétálni mellette. Ben mellém hajtott, és a motoron ülve haladt mellettem. Pár percig némán haladtunk. Nem néztem rá, csak a köveket rugdostam a járdáról a tornacipőmmel.

- Mi a baj Lia? Érzem, hogy most más vagy mit tegnap.

- Tudod az a társas dolog, amiről tegnap beszéltél… tudod, szerintem nem én vagyok az a lány.

- MI? Hisz te is érezted! Láttam rajtad. Mégis mi történt egy éjszaka alatt?

- Az, hogy nekem barátom van, Ben. És én vagyok az a hűtlen fajta, hogy míg ő nyaralni van én addig másba zúgok bele. –Lekanyarodtam a kereszteződésen, de ő követett. Meghúzta a gázt és elém farolt a motorjával, én viszont dühösen kikerültem. Miért nehezíti meg a helyzetem?

- Akkor meg miért nem szakítasz vele? Ez nem a középkor és remélem, házasok sem vagytok.

- Nem, nem vagyunk, de szeretem, érted?! Akkor meg miért szakítanék vele?!

- Miattam.

- Miattad? Akit egy napja sem ismerek, és annyit tudok róla, hogy Benjaminnak hívják, és képes 120 centiméteres farkassá változni. Na meg azt állítja, hogy én vagyok számára az IGAZI. – Üvöltöttem, nem érdekelt, hogy mások is meghallják.

- Mégis mit szeretnél még tudni rólam? Kérdezz és én válaszolok minden kérdésedre!

- Miért nem tűnsz már el? – Vágtam rá rögtön, majd futásnak eredtem. A házunkhoz vezető út nagy része macskakő volt, ami nehezítette a dolgom, ahogy az is, hogy a házunk egy domb tetején van. Kifulladva, támaszkodtam neki a kerítésünknek, és hátrafordultam. Ben még mindig ugyan ott állt.

Azért mert TE vagy az a lány, s mert szeretlek. Ahogy megszólalt a fejemben a hangja a fejére tette a sisakot és elhajtott. Pár másodpercig követtem a tekintettemmel majd zihálva kinyitottam a derékig érő fehér fakerítés kapuját. El kellet felejtenem őt. Hagytam, hogy a szél átjárjon, és csak abban reménykedtem, hogy Bent is elfújja a fejemből, de ő két kézzel kapaszkodott a szívembe, és az agyamba. Felsétáltam a virágokkal szegélyezett járdán a bejárati ajtóhoz, és beledugtam a zárba a kulcsom. Nem reméltem, hogy bárkit is otthon találok. A bátyám még dolgozott, ahogy a szüleim is. Elmélyedve a gondolataimba kiemeltem egy almát a gyümölcsös tálból, s egy képekkel teli folyosón végighaladva beléptem a szobámba. A válltáskámat egy fogasra akasztottam, s beleharaptam a gyümölcsbe. 7 éves korom óta vágyok arra, hogy megismerkedjek valakivel, aki ugyanúgy képes farkassá válni, mint én. Most viszont, mikor rátaláltam kénytelen voltam elűzni magam mellől, és miért? Mert a fiúnak az az elmélete, hogy én vagyok a lelki társa.  Dühösen vetkőzni kezdtem. Ha valamikor, hát most szükségem volt az erdei kirándulásaimra. Az ágyamra hajítottam a ruháim, s mélyet sóhajtottam. Éreztem, ahogy átfut a testemen az ismerős bizsergés. A nyakam hirtelen kiroppant, a szemem a plafonra meredt. Ökölbe szorított kezem remegett, ahogy elterültem a padlón. Pár pillanat múlva pedig farkasként emelkedtem fel. Az ablakhoz léptem és a számmal óvatosan elfordítottam, majd kinyitottam a zárat. Az ablak kitárult én pedig szabad voltam. Bármennyire nem akartam összefutni Bennel, egy valami azért érdekelt. A falkája. Ugyan azon az úton mentem végig mint tegnap.A tenger sós illata marta az orrom, a párás levegő pedig csúszóssá tette a talajt. Körmeim vékony csíkot húztak az avarral borított földbe, miközben egy meredekebb kaptatón másztam felfelé. Ép csak elértem a tegnapi tisztás helyét, mikor a sós levegőn kívül más is az orromba jutott. Ember szag...vagyis...sozgin szag. Összetéveszthetetlen volt. Az orromat az égre szegeztem, és mélyen magamba szívtam az illatot. Nem Ben volt, de hasonló, és a közeli vadászútról jött. Bevetettem magam az erdőbe, és toronyiránt követtem az orrom. Az erdőnek ez a része volt a legöregebb, az akár száz éves fák mind untalan előttem termettek elállva az utat. Mégis olyan könnyedén kerülgettem őket, mintha nem is hatna rám a centrifugális erő. Aztán hirtelen ott termet a semmiből, mintha csak vége lett volna a világnak. A keskeny földút egy hatalmas kígyóként kacskaringózott Corvian-tól, az erdőn át Hofferbean-be, ami húsz kilométeres körzetbe a legnagyobb városnak számított, a maga 6000 fős lakos számával. Olyan hirtelen akartam megállni, hogy a lábaim kicsúsztak alólam, én pedig elterültem az avarban. Prüszkölve és morgolódva tápászkodtam fel, miközben kerestem a sozgin szagát. Legnagyobb döbbenetemre viszont nem csak éreztem, hanem láttam is. Ott állt előttem pár méterre leesett állal és földbegyökerezett lábbal. Ben öccse lehetett, mert a szaguk hasonlított, de azon kívül ég és föld voltak. A fiú zavartan igazgatta a szemüvegét, és beletúrt a szemébe lógó szőkésbarna hajába. Szürke farmer és fekete póló volt rajta, hátizsákja pedig súlyosan lógott a vállán. Nagyon vékony volt, csupa csont és bőr. Egy amolyan „eznemlehetigaz” mosollyal nézett le a lehullott levelekre, majd rám.

- Oké… te vagy egy nagyra nőtt farkas vagy, és akkor én most hatalmas bajba vagyok, vagy… vagy egy sozginnal van dolgom. – A hangja akár csak Benné, csak vékonyabb kiadásban. Próbáltam magamra erőltetni egy bátorító mosolyt, de aztán rájöttem, hogy ez elég ijesztőnek hathat, így inkább feladtam, és megráztam magam, hogy a szőrömbe akadt levelek és mohák, visszakerüljenek a földre. A srác egy lépést hátrált, és lassan védekezően felemelte a kezét. Minden bizonnyal azt hitte az első tippje a helyes.

Sozgin vagyok. Magam is meglepődtem, hogy milyen könnyen ment ez az üzenet elküldés, bár itt is jelentkezett a fejfájás, már nem volt olyan intenzív. A srác szívéről nagy kő eset le, szinte hallottam a puffanását.

- Ennek igazán örülök. Nem akartam volna összevérezni a bundád. Ilyen szép, tiszta fehéret még életemben nem láttam. – Felbátorodva felém lépet egyet, majd rántott egyet a táskája pántján.

- Az én nevem Tim. Tim Dorsey. Nem rég költöztünk ide, vagyis tegnap. A családom tagjai mind sozginok. És neked? Vannak mások is a városban? –Ismét elindult, ám mikor mellém ért nem állt meg, hanem tovább haladt az úton. Kíváncsian fordultam utána és a nyomába eredtem.

Nem tudok róla, hogy a családom bármelyik tagja olyan lenne, mint én, és ez a város lakóira is igaz. Értékeltem, hogy Tim nem hasonlít a Benre, jó volt végre valaki olyannal beszélni erről a dologról, aki nem nyomul az emberre.

- Értem, szóval eddig tied volt az egész erdő. Sajnos, nekem kell közölnöm, hogy vége a szép napoknak. A Dorsey-Raven falka megérkezett!

Dorsey-Raven?

-Igen, négyen vagyunk, ebből kettő tagot a Dorseyek, míg kettőt a Raven ikrek tesznek ki.

Esetleg találkozhatnák velük?

- Miénk lenne a megtiszteltetés őőő… még nem is mutatkoztál be!

Liana, de a barátaimnak csak Lia.

- Nagyon szép. Illik hozzád! – Tim belerúgott egy kőbe, ami halk koppanásokkal megindult lefelé a hegy oldalán. Talán jobban hasonlít Benre mint azt hittem. A fejem megtelt bódító és információt szolgáló szagokkal: emberek, autók, és frissen helyre hozott házak szaga.

Mesélnél a testvéredről? Ez egy remek lehetőség volt, hogy egy hozzá közelállótól tudjam, meg milyen is az én rejtélyes fekete farkasom igazából. Tim arca egy kissé komorrá vált, majd gyorsan beszélni kezdett.

- Egy bátyám van, Benjamin, de mindenki csak Bennek hívja. Ő a falka vezetője, hatalmas fekete farkas, ha átváltozik sárga szemekkel. Amolyan haver-testvér, mindig segített, ha szükségem volt rá. Csakhogy a közel múltban történt egy két dolog, ami teljesen felkavarta. Tegnap is amint ide értünk, ki se csomagolt, hanem elment az erdőbe. Éjfél tájt ért haza, és hiába faggattuk nem mondott semmit. Ma sem volt hajlandó suliba menni, és fogadni mernék, hogy még mindig nincs otthon. – Egy mosolyt erőltetett az arcára, és rám sandított.

- És neked van testvéred?

Egy bátyám, aki hamarabb testőr, mint testvér.

- Hogyhogy?

Borzasztóan félt, és legszívesebben bezárna a négy fal közé, hogy a hajam szála se görbülhessen meg. Mostanában viszont sokat utazik a munkája miatt, így csak hétvégenként jön haza. A szerpentines erdei út végén két faház emelkedett egy tisztáson egymás mellett. A két épület teljesen ugyan olyan volt, és egy garázzsal voltak összekötve. Emlékeztem ezekre a házakra. Fél éve jártam az erdőnek ennek a részén utoljára, és már akkor is itt voltak, csak akkor még nem lakta senki. Most viszont hét ember illatát hozta felém a szél. A két faajtó egyszerre vágódott ki és két negyvenes éveikben járó nő lépet ki rajtuk. Teljesen ugyanúgy néztek ki. Egy kis testbe bújtatott energiabombák, göndör, vállig érő barna hajjal, és folyton mosolygós tekintettel. Széttárt karokkal indultak meg felénk, mire én rémült tekintettel néztem rá Timre. A fiú csak mosolygott és megindult a két nő felé. Ahogy közelebb értek észrevettem, hogy az egyik magasabb, és a haja is barnább. Tim őt ölelte meg először.

- Szia, anya.

- Hogy telt a napod fiacskám?

- A délelőtt remekül, majdnem az összes tanárral megismerkedtem, és az osztálytársaim se gázak. Délután, meg összefutottam Liával. – Az utolsó mondatánál felém mutatott, mire én óvatosan hátraléptem. Valahogy sosem szerettem ismerkedni. Mrs. Dorsey biztatóan rám mosolygott, és így tett a mellette álló hasonmása is. Ikrek.
- Bent láttad? – Kérdezte Mrs. Dorsey a fiától. Tim sóhajtott egyett, és forgatta a szemét.

- A suliba nem volt, viszont tanítás után láttam, hogy egy lánnyal sétálni a főutcán. A lány elfutott, mire ő elhajtott a tengerpart fele. – Tim megrántotta vállát, én viszont kényelmetlenül vész kelődtem. Számomra nem volt kérdés, hogy ki volt az a lány.

   Hirtelen hatalmas puffanás hallatszott és egy nagy, szürkés farkas vágódott ki a jobb oldali faházból. Őt követte egy barnás színű, és rávetette magát az előbb érkezőre. A földön verekedve ott harapták egymást ahol csak tudták, és közben folyamatosan morogtak. Mrs. Dorsey testvére csak egy pillantást vetett rájuk és legyintett egyet.

-Ne is törődj velük, Lia. Mindig ezt csinálják. – A jobb oldali házból egy ötvenes férfi hajolt ki, fekete keretes szemüvege az orrára csúszott, és beletúrt a barna hajába.

- Elia, Will! Hagyjátok már abba! – A két civakodó farkas viszont nem hallgatott rá, sőt, csak még jobban bedurvultak. A barna a földre szorította a szürkéset, megragadta a nyakánál lévő bőrt és teljes erejéből a közeli fához vágta. Rémülten tekintettem Timre, de ő csak mosolygott. Hát nem látta, hogy az a kettő mindjárt megöli egymást? A szürke felnyögött, de már talpra is állt és leterítette a barnát. A férfi odakiáltott Mrs. Dorsey testvérének.

- Drágám, szedd már szét őket!

- Nyugodj meg Paul! Legalább nem a házban csinálják! – Ő lehet a Raven ikrek anyja. Azok meg ott maguk az ikrek. Tim közben hozzám fordult és rám kacsintott.

- Nem állsz be?

Majd ha szárnyam nő! Tim a válaszomra megvonta a vállát és elindult a bal oldali ház felé. Mrs. Raven és Mrs. Dorsey közben engem vettek célba.

- Ó, hisz még be sem mutatkoztunk. Én Nicola vagyok, ő pedig a húgom, Adela. Nyugodtan tegezz mindkettőnket. Üdvözlünk, ahogy a fiatalok mondják, a falkánkba. – A kezét a fejemre tette, és egy kicsit megsimogatott. Agh, ez olyan megalázó, mintha egy kutya lennék. Hol van Tim? Abban a pillanatban viszont megszólalt a vészcsengőm, ahogy az ismerős szag eljutott az agyamig, de már késő volt. A civakodó ikrek miatt nem hallottam a motor berregését, most viszont ott zúgott közvetlen mögöttem. Nicola elvette a kezét a fejemről, és a hátam mögé nézett.

- Ben, drágaságom! De jó hogy itt vagy!

- Szia, anya! – A mogorva, és összetéveszthetetlen hang gazdája leállította a motort. Nem mertem hátra nézni. Alig fél órája közöltem vele hogy tűnjön el az életemből, erre én most itt álltam a barlangjának bejáratánál. Ezt igen nehéz lesz megmagyarázni. Ben szó nélkül eltolta a motorját mellettem, ő sem nézett rám. Az ikrek, ahogy észrevették, abbahagyták a próbálkozást, hogy kinyírják egymást és odarohantak hozzá.Ben leparkolta a motorját és felém tekintet. Az ikrek követék a tekintetét és most hozzám rohantak teljes sebességgel. A barna a hátsó lábaira terhelt mikor fékezett így ő épp leült előttem. Viszont a szürkének nem volt ideje megállni, ezért beleütközött a testvérébe. Óvatosan hátráltam egy lépést, hogy még véletlenül se temessenek maguk alá, de szerencsére talpon maradtak.

Szia, én Elia vagyok, ő itt mögöttem szürke bundával pedig az öcsém Will! Te ki vagy? Elia nagyon gyorsan beszélt, alig bírtam felfogni, amit mond.

Lia. Ép csak ennyit tudtam mondani, mert Will belém szorította a szót.

Megmutatod az erdőt? Biztos ismersz egy csomó ultra klassz helyet.

Ami azt illeti, van egy- két rész…

Szuper, indulunk? Will közelebb lépet én viszont hátráltam, egész addig, amíg bele nem ütköztem valamibe… vagyis valakibe. Gyorsan megfordultam. Ben összefont karokkal ált mögöttem, és mosolyogva méregetett, mint egy félisten. Forgott velem a világ és a lepkék a hasamban életre keltek. A szívemről már nem is beszélve. Gyorsan mondanom kellett valamit, de semmi sem jutott az eszembe. Adela, és az ikrek érdeklődve figyelték a szemezésünket, míg Nicola nem kapcsolt és elkiáltotta magát.

-Van friss süti az ebédlő asztalon, ki kér? –Az ikrek rögtön ugrottak, és úgy ahogy voltak, farkasként berohantak Dorseyék házába. Adela pedig látva férje hívó tekintetét bement a házukba és becsukták az ajtót. Nicola még bátorítóan ránk nézett, majd ő is becsukta a faajtót. Ben mosolyogva hátrálni kezdett, majd a tisztás szélén megfordul és berohant az erdőbe. Értetlenül néztem pár percig majd utána vetettem magam. Az érzékszerveim a közelében teljesen csődöt mondanak, így jó ideig vágtattam vakon, mikor végre utolértem. Észrevett, de nem állt meg nem is lassított, hanem ugyan abba a tempóba futott tovább. Mellé mentem és úgy mentünk tovább. Nem figyeltem az utat és csak akkor eszméltem fel mikor megláttam a kerítésünket. Ben kifulladva támaszkodott rá, és letörölte a homlokáról az izzadság cseppeket.

Bőrszerkóba nem könnyű futni. Érdekes nyugalom járt át, ahogy újra meghallottam a hangját. Én még a lendületet kihasználva beugrottam a kertbe. Ha újra rátör a „te vagy az igazi” roham akkor legalább lesz köztünk valami.

Szeretném újra kezdeni. Vedd úgy, hogy most találkoztunk először. Levette a bőrdzsekijét és a kerítésre akasztotta. Alatta a fekete póló ráfeszült az izmaira.

Megpróbálhatjuk. A válaszomra elmosolyodott és elrugaszkodott a kerítéstől.

Akkor találkozunk holnap a suliban. A szüleid hazaértek. Elrugaszkodott a kerítéstől és visszaindult az erdőbe. Már én is halottam az autó motorjának hangját, ahogy beáll a garázsba viszont észrevettem valamit.

Ben?

Igen?

A dzsekid nem kell?

Ja, tényleg. Mosolyogva visszafutott, felkapta, és egy kacsintás kíséretében elment. Pár másodpercig még figyeltem, ahogy eltűnik a fák között. Előröl. A lehetőség megnyugtatott. A  szobám ablakához siettem, és már a levegőbe átváltoztam. A fehér padlószőnyegem tompította a puffanást, de még így is sajogtak a könyökeim, ahogy az ágyamhoz botorkáltam. Felöltöztem egy farmerba és egy kék pólóba, készen arra, hogy fogadjam a szüleimet. Az íróasztalomhoz siettem és egy határozott kézmozdulattal lesöpörtem róla az összes papírt és könyvet a földre. A barna válltáskámból kikaptam a legfelső könyvet, kinyitottam és úgy tettem mintha tanulnék. Pfuj, matek. Miért pont matek? Anya egyszer megkérdezte, hogy miért nem szeretem ezt a tantárgyat.

- Én szeretem a matekot, csak az nem szeret engem. –Akkor még csak általánosba jártam, de már akkor sem szerettük egymást a számokkal. A matematika olyan, mint az ítélkezés. Vagy szerelem, vagy gyűlölet első látásra. Aztán ez az idők elteltével változhat, gyűlöletből még szerelem is lehet, de nem az én esetemben.

Az ajtóm kitárult és anya vékony alakja lépet be rajta. Ajaj, csak anya?!  Ha apa is jött volna, akkor biztos nincs más téma a tűrhetetlen tegnapi viselkedésemről, de anya… nála még feljönnek a ciki, és zavarba ejtő témák is, mint például a fiú, szerelem, kamaszkor, és Kevin.

- Ó látom, tanulsz. Nagyon jó, örülök neki. – A szememet és a hajamat tőle örököltem, ahogy az arcom vonalát is. Tetőtől talpig bézs és barna színbe volt öltözve. Csendben leült az ágyam szélére, én pedig felé fordultam a gurulós székemmel. Jobb, ha túlesünk rajta.

- Tudjuk apáddal, hogy rengeteg időt töltesz az erdőben, ez viszont veszélyes, tekintettel arra, hogy egyedül szoktál menni.

- Csak a közeli tengerpartra szoktam menni és vissza. – Ez valamennyire igaz volt, mert ritkán hagytam látótávolságon kívül a tengert. Mindig vele párhuzamosan járkálok.

- Ez akkor is kockázatos, elrabolhatnak, vagy rád támadhatnak. Szeretném, ha megígérnéd, hogy nem mész el egyedül, főleg nem sötétedés után. – Rémülten felszisszentem. Nekem szükségem volt azokra a sétákra.

- Kérlek anya ne. Inkább azt ígérem meg hogy mindig csak egy vagy másfél órára megyek el és nem messzire, de azt ne kérd hogy egyáltalán ne menjek ki. Az erdőben vezetem le az aznapi stresszt, amit elég sokat kapok a suliban. Ha nyugodtan álok neki a házinak könnyebben megy bele a fejembe. – Ez igaz volt, bár így is feszengtem az időkorlát miatt. Egy vagy másfél óra? Kissé kevésnek hangzik, de nem mertem magasabbra tenni a mércét. Anya mély sóhajtásából éreztem, hogy megnyertem a pert.

- Rendben, de előbb megbeszélem apáddal. – Felállt és egy puszit, nyomot a fejem búbjára.

- Miért van neked enyhén kutya szagod? – Anya elfintorodott én pedig éreztem, hogy vörösödök.

- Öö… biztos a szomszéd kutya, Velvet az oka. Olyan aranyos az a bernáthegyi, mindig meg szoktam állni hazafelé megsimogatni. – Velvet valóban a szomszéd bernáthegyije volt, de cseppet sem szerettük egymást. Én túlságosan farkasos voltam neki és féltette előlem a területét. Mintha valaha is meg akarnám szerezni Mr. Whenber telkét.

- Értem. Akkor jó tanulást, addig beszélek apáddal. – Mikor kiment magamhoz húztam a táskám és kihalásztam belőle a kémia tankönyvem is. Épp elkezdtem volna a leckét mikor rezegni kezdett a telefonom. Érdeklődve emeltem fel és néztem meg a kijelzőt. Kevin Dreagnet: Haza értünk. A szívem majd kiugrott a helyéről. Kevin itthon volt végre, de még így sms-en keresztül is éreztem, hogy valami nincs rendben. Habár ha őszinte akartam lenni az én életemmel tegnap óta semmi sincs rendben.

Első fejezet

 














Az élet az erdőben kezdődik. Megnyugtat és átölel, nem törődik azzal hogy ki vagy vagy mit tettél. Én a szüleim miatt menekültem ide. Egyetlen rossz jegy és már tönkre akarják tenni az életed. De most nem akartam erre gondolni. Csendben vágtattam az óceánnal párhuzamosan megbújva a fák között. Mancsaim alatt egy levél, egy ág sem rezdült. A bokrokban megbujt kisvadak rémülten rohantak el az utamból másik menedéket keresve. Farkas voltam.
   Egy nagy (120 cm vállmagasság), hófehér bundájú farkas, kinek kék szemeiben elveszhet az aki belenéz. 7 évesen jöttem rá, hogy képes vagyok átváltozni ilyen fehér ordassá. Eleinte nagyon féltem magamtól és attól amivé váltam, ráadásul az átváltozás sem volt az elején mennyországi érzés. Aztán lassan már megszoktam, a fájdalmak is egyre enyhébbek lettek, és megtaláltam ennek a létnek is a jó oldalát. Corvian (ami az évek során várossá nőtte ki magát) körüli erdőkbe nem éltek farkasok. Én pedig még soha életemben nem találkoztam az átalakulás képességével bíró emberrel. Így az erdő csak az enyém volt, ismertem minden fáját, csermelyét és barlangját. Ez volt az én igazi otthonom.
   A mámorító csendet hirtelen egy hang szakította ketté. Egy hang, mi megfagyasztotta a vért az ereimben, és felhevítette a szívem. Egy farkas hangja.
   Ettől a sürgető, hívó vonyítástól olyan ideges lettem hogy az egész testem remegni kezdett. A farkas hangját viszont lassan elnyelte az erdő, én pedig kétségbe estem. Ne! Nem veszíthetem el. Tizenhat éves vagyok és egész életemben nem láttam ezen a környéken élő farkast. Meg kell találnom! Meg kell! Lábaim sebes vágtába kezdtek, és könnyedén cikáztak a fák között. A farkas ismét felvonyított. Ismét rövid volt, és hívás hallatszott a hangszínében. Fogalmam sem volt ezt honnan tudom, egyszerűen csak éreztem. A lábaim maguktól vittek, az orrom pedig kétségbeesetten kereste az ismeretlen farkas szagát. A fák mellettem egybefüggő zöld fallá váltak, és a tenger zúgása lassan elhalkult ahogy egyre beljebb hatoltam a sűrűbe. Végre rábukkantam a farkas szagára. Érdekes volt. A kutya és az ember szaga keveredett benne. Ez még jobban felkeltette az érdeklődésem, mert ezt a szagot már éreztem. Az én szagom volt, ezt éreztem mikor egyszer farkasként osontam be a szobámba és az ágyamba változtam át. A szívem már olyan hevesen vert, hogy féltem, kiesik a helyéről. Nem hittem a saját eszemnek, a saját fülemnek. Ez nem lehetséges, nem létezhet! Vagy mégis? Talán nem én vagyok az egyetlen alakváltó? Nem csak én szenvedek ezzel az átokkal? Alig mertem elhinni hogy ez lehetséges. Talán a másik farkas is megérezte a szagom és engem hív. Talán ő ismer több ilyen alakváltót. Ó, Istenem csak találjak rá.
   Ép egy tisztáson egy sziklára ugrottam fel, angyali könnyedséggel mikor éles fájdalom hasított a fejembe és egy fiú hangja szólalt meg.
Ki vagy? Nem téged hívtalak! Nem tartozol a falkához! Azonosítsd magad mert különben nem léphetsz tovább. A fiú gyönyörű basszus hangja idegen volt a fejemben és sürgető, akárcsak a farkas vonyítása. Megtorpantam a sziklán és leszegeztem a fejem. Mintha ezernyi dárdával szurkálták volna. Talán az izgalomtól már hallucinálok? A fejfájás lassan enyhült és tettem egy apró lépést előre.
Egy lépést se tovább! Mond meg kivagy! A hang olyan ismerős volt, mégis idegen. Mintha már hallottam volna valahol de nem ezzel a hangszínnel. Döbbentem néztem körbe. Körülöttem fák és az óceán, de nem éreztem semmi szokatlant. Vajon mi történik ha ismét lépek egyet? Mit sem törődve a fejemet majd szét szakító fájdalommal leugrottam a szikláról és elsétáltam a közeli ösvényhez ami az erdő mélyébe vezetett.
   Grrr! Ismét a hang volt, de most nem volt nyílt üzenet, nem voltak szavak. Csak egy morgás, akár egy káromkodás. Megráztam a fejem és nem törődtem vele. Minden bizonnyal csak hallucinálok.  Rátértem a sötét, és keskeny ösvényre amit a vadállatok( na meg én) alakítottak ki. A fák itt olyan sűrűn nőttek, hogy a fény csak nagyon kevés mennyiségben jutott át a levelek között.
   A farkam ép csak eltűnt az ösvény félhomályában mikor a rémülettől megfagyott a vér az ereimben. A sötétben egy sárga szempár meredt rám.
   Rettegve, és magam alá húzott farokkal hátráltam ki az ösvényről. A két sárga szempár követett és a homályban lassan kibontakozott egy fekete farkas alakja. Tűhegyes fogait felém fordította és halk morgás szerű hangot adott ki, pontosan olyat amilyet a fejemben lévő hang. Tekintete szinte lyukat égetett belém.
Megmondtam, hogy nem léphetsz tovább! Ismét a fiú hangja volt, de most már nem csak egy láthatatlan személy volt. Alakot öltött a fejemben. A fekete farkas alakját.
   A hátam hirtelen neki ütközött a sziklának amin az előbb álltam. Csapdába kerültem. A farkas olyan közel hajolt hozzám, hogy ha kinyújtanám a fejem az orrunk összeérne. Úgy féltem mint még eddig soha. Szorosan leszegeztem a szemem a földre. Nem voltam képes azokba a sárgán izzó szemekbe nézni. Megpróbáltam leállítani a testemen eluralkodó remegést, de nem tudtam. A farkam még mindig szorosan magam alatt volt és már azon voltam, hogy nyüszítek is. Vajon tényleg tőle származnak a hangok a fejemben. Hisz az lehetetlen. Nem létezik a telepátia. Vagy mégis? Hisz, ha belegondolok, nekem sem lenne szabad tudnom farkassá változni. Akkor is őrültség. El akartam futni.
Ellenszegültél a parancsnak. Igaz, hogy nem vagy a falka tagja, de attól a területekre vonatkozó szabályok rád is vonatkoznak! A fiú (vagyis a farkas) még mindig dühös volt, de mintha nem rám lenne. Mintha én csak az utolsó csepp lettem volna a pohárba. A félelem lassan érdeklődéssé alakult és ránéztem. Az ajka visszacsúszott a fogaira és a morgást is abbahagyta. Óvatosan hátralépet, a levelek halkan zizegtek a mancsa alatt.
Ki vagy te egyáltalán? Most csak a színtiszta kíváncsiságot bírtam kivenni a hangszínéből, ami enyhített a rám nehezedő nyomáson. Most már mertem a szemébe nézni. Nem tudom, mi ösztönzött rá erre a lépésre, azt sem tudom, hogy csináltam, de megtettem. Belenéztem a sárga szemeibe és "elküldtem" a saját üzenetemet.
Ezt én is kérdezhetném tőled! A farkas döbbentem bámult rám, mint valami kísértetre (ez igen előnyös hasonlat tekintettel a fehér bundámra) én pedig felkeltem a földről. Szóval létezik ez a telepatikus bigyó (WOW!). Pár lépéssel közelebb mentem, farkashoz. Bátorságot merítettem a döbbenetből amit a szemébe láttam és újabb üzenetet küldtem.
Ti eddig nem voltatok itt. Tehát engem illet az a jog, hogy itt kérdéseket tegyek fel.
De a mi földünkön állsz! Vágott a szavamba a farkas.
Ez a föld tegnap még senkié sem volt. Én jártam át rajta és ismerem minden szegletét, tehát jog szerint engem illet. TI, bár nem tudom hogy ez a szó kiket takar, csak beosontatok és mindössze vendégek vagytok ezen a helyen. Még így, gondolatban is tudtam, hogy a hangom határozott és nyers ami megdöbbentette a farkast. Lehajtotta a fejét, gondolkozott, majd kis idő múlva újra rám nézett.
Igazad van. te voltál itt hamarabb. Pontosan hány éve is?
Tizenhat. Válaszoltam kurtán. A farkas aprót biccentet, majd ismét a szemembe nézett.
És mi a neved? Vagyis, bocsánat. Az én nevem Benjamin.  
Az enyém pedig Liana. Vágtam gyorsan a szavába, mire ő végigmért.
Nem tudom milyen vagy emberként, de farkasként gyönyörű vagy. Illik hozzád ez a név. Megdöbbentett a bók. Hisz pár perce még fenyegetett, most meg rögtön flörtöl?! Ezt nem tudtam, hova tenni. Ám a fő kérdés még mindig ott lapult bennem és nem hagyott nyugodni.
Te is alakváltó vagy? A kérdés hirtelen jött és meggondolatlanul. Nem hittem volna hogy felmerem tenni, hisz alig pár perce ismertem, és eleinte nem táplált sok kedvességet felém. Mégis kimondtam. Pár pillanatig döbbenten nézet rám, majd az égnek emelte a tekintetét és nevetésszerűen felvonyított. Rémülten ugrottam hátra, a farkam súrolta a sziklát amihez az előbb nekiszorított. Most meg mi baja? Mikor végre abbahagyta, ismét rám nézett.
Alakváltó? Nem inkább sozgin?! Halottam a hangjában bujkáló nevetést, de nem értettem a poént. Mi az a sozgin? Miről fecseg itt össze? A farkas minden bizonnyal meglátta a kérdéseket az arcomon.
Miért nézel rám így? Hisz neked is tanították, nem? Tudod, hogy mi sozginok mire vagyunk képesek. Hiába győzködött, én egy szót sem értettem. Össze voltam zavarodva. Örülnöm kellett volna, hogy találtam egy alakváltót, és legbelül örültem is, de csak legbelül. A felső rétegem teljesen össze volt zavarodva. A farkas felállt és közelebb lépet hozzám.
A szüleid sozginok, Liana? A hangja most már óvatos volt, mintha csak egy  törékeny szobrocska lennék ami egy erős hangtól összetörne.
Mi az a sozgin? Kérdeztem vissza, mert előbb ezt kellet megtudnom és csak utána tudtam válaszolni. Láttam Ben szemében a döbbentett, hogy nem ért meg engem. A nap már eltűnt a tenger pereme alatt, és ilyenkor már a levegő is lehűvösödik, bár én nem igazán éreztem a vastag bunda alatt. Ben tekintete még mindig óvatosan vizsgálgatott, mérlegelte a helyzetet, és azt hogy mit mondjon. Én viszont kezdtem magam kényelmetlenül érezni. Na meg még mindig nem értettem ezt az egészet.
Oké, figyelj. Nekem ez az egész még nagyon új. És először szeretném azt kideríteni, hogy biztos nem magamban beszélek-e egy képzeletbeli hanghoz. Megfordultam és elindultam azon az ösvényen amin ide jutottam. Ben pedig követett.
Rendben. Legyen amit te akarsz. Minden kérdésre válaszolok.
Rendben akkor ülj a hátsólábadra, lógasd ki a nyelved oldalra, és úgy ugass. Én ezt halál komolyan gondoltam, Ben viszont a döbbenettől megállt egy percre.
Hogyan?
Jól halottad. Csak így tudod bebizonyítani, hogy létezik a telepátia.
Nem lehetne valami kevésbé megalázó?
Nem, de ezt is akkor csináld mikor háromig elszámolok, csak hogy biztos legyek. Láttam, hogy Ben nagyon agyal a dolgon. A biztonság kedvéért körbenézett, beleszimatolt a levegő, majd rám nézett.

Legyen. Kezd a számolást.

Király! Akkor...egy...kettő... három. Ben még sóhajtott egyet, majd a hátsó lábaira ült, mintha pitizni, majd a nyelvét kilógatva megpróbált ugatni. Kitört belőlem a nevetés, ahogy a nagy, komor, fekete farkas végigcsinálta a feladatott. Halottam a saját vonyítás szerű nevetésem Ben pedig ismét normális farkas alakot öltött fel.

Na, jó megkaptad a bizonyítékod. Remélem meggyőztelek.

Totálisan.

Akkor... Jöhetnek a kérdéseid.

Oké, de csak menet közben. Haza kell mennem. 

MI?? Már? De hisz még meg sem ismerted a falkát!

Majd talán máskor. Ismét elindultam, de most bevártam Bent is. Pár percig némán sétáltunk a tenger mentén, hallgatok a víz megnyugtató moraját, amint ismét és ismét rácsapódik a partra egy-egy hullám formájában. Mikor már csak egy fasáv választott el minket a fekete homokos partról, egy szökkenéssel kivettetem magam a fák közül. A mancsaim belesüppedtek a homokba, a friss, sós szellő pedig összeborzolta a bundám. Ben mellém lépet és sétálni kezdtünk a kihalt parton.

Szóval… mi is ez a sozginos dolog?

Én is az vagyok, te is az vagy és az egész családom az. A sozginok képesek hatalmas farkassá változni és telepátiával kommunikálni egymással. Genetikailag öröklődik az átváltozás képessége, ezért akik képesek ilyenre azok nagyon ősi családok már. Ezért kérdeztem, hogy a szüleid is képesek-e erre.

Hogy őszinte legyek fogalmam sincs. Sosem láttam a szüleimet, vagy a bátyámat óriás ebbé változni.

De ők sem láttak sosem téged. Ben ráharapott a lényegre. Eric és a szüleim sem tudnak arról, hogy képes vagyok átváltozni. Mi van, ha Eric is képes rá? Ha ő is sozgin, vagy mi, csak nem mondta? Az sok mindenen változtatna.

Ha a szüleidtől nem is, de attól még a nagyszülőktől örökölhetted a képességet. Nem egyszer fordult már elő ilyen az éltben.

Mind a két ágról meghaltak a nagyszüleim, és a szüleim mind a ketten egykék.

Sajnálom. Belenéztem azokba a gyönyörű sárga szemekbe. Vajon emberként milyen szeme van? És hogy néz ki?

Nem kell, régen történt. Amúgy sem szerettem a múltat firtatni, foglalkozunk a jelennel és ne keressünk okokat. Ahogy Ben-t néztem éreztem, hogy tetszik neki a hozzáállásom. Valahogy olyan könnyű volt vele beszélgetni. Mintha már ezer éve haverok lennénk.

Rendben. Mit akarsz még tudni? Ben megállt egy kicsit és elnézett a tengerre én pedig követtem a tekintetét. Ekkor eszméltem fel, hogy mennyire besötétedett. Az erdőben nem is tűnt fel, ott mindig sötét volt. Eszembe jutottak anyáék, hogy hogyan hagytam ott a házban őket. Ordítoztak, mert a jegyeim folyamatosan romlottak, ráadásul, ma még egy gyerek is nekem jött a folyósón én meg, persze visszavágtam. Az igazgatóiba kötöttem ki miatta. Ha még későn is érek haza extra szobafogságba kerülők, plusz, dupla házimunkát kapok. Megfordultam és könnyű vágtába kezdtem és visszamentem az erdőbe. Hallottam, hogy Ben is megiramodik.

Hová rohansz?

A szüleim elveszítenek, már mondtam, hogy haza kell mennem.

Jó, de akkor veled megyek. Szeretnék még veled beszélni.

A te szüleid nem veszítenek el?

Már szóltam nekik, hogy később megyek haza. Ja, tényleg, a telepátia. Lassan természetes lesz, bár már egy kicsit fájt tőle a fejem. A maradék utat csendben, egymás mellet vágtázva tettük meg. A házunk Corvian határán helyezkedett el, közvetlen az erdő mellet, amiért életem során már százszor hálát adtam. Egy szintes, faház volt, kis terasszal, egy garázzsal és egy udvarral. Az én szobám a ház hátsó részén helyezkedett el és az erdőre nézett az ablaka. Ez sokszor jelentett előnyt mikor egy-egy alkalommal megszöktem az erdőbe. Az ablak ugyan úgy állt, tárva-nyitva, mint ahogy hagytam. Ahogy ugrástávolságba kerültem izmos és hosszú hátsó lábaimmal elrugaszkodtam és átrepülve az ablakon a szobám szőnyegén értem földet, remélhetőleg hangtalanul. Nagyon reméltem, hogy Ben nem ugrott be utánam az ablakon, de szerencsére nem volt ilyen ostoba. A fejét az ablakpárkányon pihentette, és körbenézett.

Szép szobád van.

Köszi! Nekem is mindig nagyon tetszet a szobám, ez volt az én kis menedékem. Az ágyam egy emeletes ágy felső része volt, de az alsó ágyat levágtuk róla, így az ágyam alatt most a könyvespolcok foglaltak helyet és amolyan olvasósarkot biztosítottak. Az ágyon nem kevesebb, mint 15 kispárna pihent, és egy nagyobb. Szerettem a párnákat, gyűjtöttem őket, főleg a kicsiket. Az ajtó mellet állt az íróasztalom, amin akkora rendetlenség volt, hogy egy hét nem lenne elég, ahhoz, hogy rendbe rakjam. Volt még két ruhásszekrényem és pár növényem is, amik biztosították a friss oxigént. A szobában az ősz színei domináltak, a barna minden árnyalata, vörös, sárga és még csomó más, ami a lehullott faleveleken látni szokás.

Elfordulnál, míg emberré változom?

Ó… ja… persze… addig, én… én is átváltozom. Magamba mosolyogtam. Jól állt neki a zavar. Mikor már biztosra vettem, hogy eltűnt a fenyőfák között visszaváltoztam. Már olyan könnyedén ment, mint a levegő vétel. Egyetlen hátránya az átváltozásnak, hogy farkasként totál pucér az ember. Ezért nem lehet csak úgy mindenhol visszaváltozni. Gyorsan felöltöztem, és az ajtóhoz sétáltam. Kintről beszélgetés foszlányait halottam, minden bizonnyal anyáék még fent voltak. Ellenőriztem a zárat, amit még a szökés előtt bezártam, és szerencsére apáék nem is nyitották ki. Mikor az ablakhoz mentem, Ben akkor lépet ki a fák közül. Vagyis csak sejtettem,hogy ő. Magas volt, nálam egy fejjel nagyobb. Ahogy közelebb ért láttam, hogy a haja sötétbarnás és összeborzolva hordja. A fehér póló alatt hihetetlen izmok duzzadtak. 

Tetszik a látvány? Kérdezte gúnyosan.

Haha. Ne telj el magadtól, láttam már jobb pasikat.

Juj, ez szíven ütött. Ekkor láttam meg először a szemét. Ahogy ő is az enyémbe nézett egy percre megtántorodott, nekem meg az volt a szerencsém, hogy az ablakpárkányon támaszkodtam. Nem bírtam róla levenni a szemem. Mintha egymáshoz láncoltak volna. Úgy éreztem mintha eddig félig lemerült elemek adták volna az energiát, de azzal hogy a szemébe néztem a fő energiaforrásra kapcsoltak. Már így is közel volt az ablakhoz, most ő is rátámaszkodott. Az arcunk csak pár centire volt egymástól.

Te vagy az! Most már világos, hogy te. Hangosan felnevettet, ahogy ezt az üzenetet elküldte, én viszont rémülten tapasztottam rá a szájára a kezem.

Halkabban! Anyáék meghallják!

Oké, oké, de úgy örülök, hogy te vagy az.

Ki vagyok én?

A társam, a nagy Ő, az igazi... hogy ragozzam még?! A hangja még mindig nevetett és közben egy másodpercre sem hagyta abba a mosolygást. Látva az értetlen tekintettem, sóhajtott és hátrébb lépet.

Te nem is tudod miről beszélek igaz?

Egy percre azt hittem, hogy narkós vagy, de már kezdtek benne biztos lenni. Ben ezen is nevetett, de sokkal visszafogottabban.
Gondolom, magyarázatra vársz.
Nem ártana egy kicsi. Ben ismét közelebb lépet és a szememet kereste. Szőkésbarna hajam a vállamon pihent, amiből a fiú kiválasztott egy tincset és gyöngéden csavargatni kezdte. Normális esetben ezt nem engedtem volna meg egy olyan valakibe akit csak pár órája ismerek, de ő más volt.
Szóval már elmondtam, hogy mi az a sozgin, ez a dolog pedig ilyen sozginos dolog. Bólintottam, annak jeléül, hogy eddig értem, majd Ben folytatta.
Minden sozginak megvan a maga párja a világban. Őt általában a társunknak nevezzük. Ezt a társat csak akkor tudod felismerni, ha emberként a szemébe nézel, ezért nem vettük észre ezt mikor még farkasok voltunk. Ahogy befejezte, pár percig csak egymás szemébe néztünk. Nekem fel kellet emésztenem az új infókat. A következő másodpercben akkorát ásítottam, hogy még én is meglepődtem. Ben halkan elnevette magát, majd elhátrált az ablaktól egészen be az erdő sötétjébe.
Aludd ki magad. Jó sokat mondtam egyszerre.
Látlak még?
Egymás nélkül élni sem tudnánk. Azzal megszakította a beszélgetést, mintha összetört volna a minket összekötő deszka. Pár másodpercig még hallottam a levelek zizegését amik jelezték, hogy merre megy, de végül ezek is elhalkultak. Olyan üresnek éreztem  magam hirtelen így, nélküle. Mintha elvitte volna egy szívem darabját. Átöltöztem a pizsamámba, majd bebújtam az ágyamba a párnáim közé. Nehéz volt elhinni ezt a nagy Ő-s dolgot, de az tény hogy nem bírtam másra gondolni, csak őrá. Aztán mint egy villám, hasított belém a tudat, hogy ez a dolog több sebből is vérzik. Az egyik legmélyebb seb pedig, hogy nekem volt barátom, Kevin, aki szeretett én pedig viszont szerettem.