Első fejezet

 














Az élet az erdőben kezdődik. Megnyugtat és átölel, nem törődik azzal hogy ki vagy vagy mit tettél. Én a szüleim miatt menekültem ide. Egyetlen rossz jegy és már tönkre akarják tenni az életed. De most nem akartam erre gondolni. Csendben vágtattam az óceánnal párhuzamosan megbújva a fák között. Mancsaim alatt egy levél, egy ág sem rezdült. A bokrokban megbujt kisvadak rémülten rohantak el az utamból másik menedéket keresve. Farkas voltam.
   Egy nagy (120 cm vállmagasság), hófehér bundájú farkas, kinek kék szemeiben elveszhet az aki belenéz. 7 évesen jöttem rá, hogy képes vagyok átváltozni ilyen fehér ordassá. Eleinte nagyon féltem magamtól és attól amivé váltam, ráadásul az átváltozás sem volt az elején mennyországi érzés. Aztán lassan már megszoktam, a fájdalmak is egyre enyhébbek lettek, és megtaláltam ennek a létnek is a jó oldalát. Corvian (ami az évek során várossá nőtte ki magát) körüli erdőkbe nem éltek farkasok. Én pedig még soha életemben nem találkoztam az átalakulás képességével bíró emberrel. Így az erdő csak az enyém volt, ismertem minden fáját, csermelyét és barlangját. Ez volt az én igazi otthonom.
   A mámorító csendet hirtelen egy hang szakította ketté. Egy hang, mi megfagyasztotta a vért az ereimben, és felhevítette a szívem. Egy farkas hangja.
   Ettől a sürgető, hívó vonyítástól olyan ideges lettem hogy az egész testem remegni kezdett. A farkas hangját viszont lassan elnyelte az erdő, én pedig kétségbe estem. Ne! Nem veszíthetem el. Tizenhat éves vagyok és egész életemben nem láttam ezen a környéken élő farkast. Meg kell találnom! Meg kell! Lábaim sebes vágtába kezdtek, és könnyedén cikáztak a fák között. A farkas ismét felvonyított. Ismét rövid volt, és hívás hallatszott a hangszínében. Fogalmam sem volt ezt honnan tudom, egyszerűen csak éreztem. A lábaim maguktól vittek, az orrom pedig kétségbeesetten kereste az ismeretlen farkas szagát. A fák mellettem egybefüggő zöld fallá váltak, és a tenger zúgása lassan elhalkult ahogy egyre beljebb hatoltam a sűrűbe. Végre rábukkantam a farkas szagára. Érdekes volt. A kutya és az ember szaga keveredett benne. Ez még jobban felkeltette az érdeklődésem, mert ezt a szagot már éreztem. Az én szagom volt, ezt éreztem mikor egyszer farkasként osontam be a szobámba és az ágyamba változtam át. A szívem már olyan hevesen vert, hogy féltem, kiesik a helyéről. Nem hittem a saját eszemnek, a saját fülemnek. Ez nem lehetséges, nem létezhet! Vagy mégis? Talán nem én vagyok az egyetlen alakváltó? Nem csak én szenvedek ezzel az átokkal? Alig mertem elhinni hogy ez lehetséges. Talán a másik farkas is megérezte a szagom és engem hív. Talán ő ismer több ilyen alakváltót. Ó, Istenem csak találjak rá.
   Ép egy tisztáson egy sziklára ugrottam fel, angyali könnyedséggel mikor éles fájdalom hasított a fejembe és egy fiú hangja szólalt meg.
Ki vagy? Nem téged hívtalak! Nem tartozol a falkához! Azonosítsd magad mert különben nem léphetsz tovább. A fiú gyönyörű basszus hangja idegen volt a fejemben és sürgető, akárcsak a farkas vonyítása. Megtorpantam a sziklán és leszegeztem a fejem. Mintha ezernyi dárdával szurkálták volna. Talán az izgalomtól már hallucinálok? A fejfájás lassan enyhült és tettem egy apró lépést előre.
Egy lépést se tovább! Mond meg kivagy! A hang olyan ismerős volt, mégis idegen. Mintha már hallottam volna valahol de nem ezzel a hangszínnel. Döbbentem néztem körbe. Körülöttem fák és az óceán, de nem éreztem semmi szokatlant. Vajon mi történik ha ismét lépek egyet? Mit sem törődve a fejemet majd szét szakító fájdalommal leugrottam a szikláról és elsétáltam a közeli ösvényhez ami az erdő mélyébe vezetett.
   Grrr! Ismét a hang volt, de most nem volt nyílt üzenet, nem voltak szavak. Csak egy morgás, akár egy káromkodás. Megráztam a fejem és nem törődtem vele. Minden bizonnyal csak hallucinálok.  Rátértem a sötét, és keskeny ösvényre amit a vadállatok( na meg én) alakítottak ki. A fák itt olyan sűrűn nőttek, hogy a fény csak nagyon kevés mennyiségben jutott át a levelek között.
   A farkam ép csak eltűnt az ösvény félhomályában mikor a rémülettől megfagyott a vér az ereimben. A sötétben egy sárga szempár meredt rám.
   Rettegve, és magam alá húzott farokkal hátráltam ki az ösvényről. A két sárga szempár követett és a homályban lassan kibontakozott egy fekete farkas alakja. Tűhegyes fogait felém fordította és halk morgás szerű hangot adott ki, pontosan olyat amilyet a fejemben lévő hang. Tekintete szinte lyukat égetett belém.
Megmondtam, hogy nem léphetsz tovább! Ismét a fiú hangja volt, de most már nem csak egy láthatatlan személy volt. Alakot öltött a fejemben. A fekete farkas alakját.
   A hátam hirtelen neki ütközött a sziklának amin az előbb álltam. Csapdába kerültem. A farkas olyan közel hajolt hozzám, hogy ha kinyújtanám a fejem az orrunk összeérne. Úgy féltem mint még eddig soha. Szorosan leszegeztem a szemem a földre. Nem voltam képes azokba a sárgán izzó szemekbe nézni. Megpróbáltam leállítani a testemen eluralkodó remegést, de nem tudtam. A farkam még mindig szorosan magam alatt volt és már azon voltam, hogy nyüszítek is. Vajon tényleg tőle származnak a hangok a fejemben. Hisz az lehetetlen. Nem létezik a telepátia. Vagy mégis? Hisz, ha belegondolok, nekem sem lenne szabad tudnom farkassá változni. Akkor is őrültség. El akartam futni.
Ellenszegültél a parancsnak. Igaz, hogy nem vagy a falka tagja, de attól a területekre vonatkozó szabályok rád is vonatkoznak! A fiú (vagyis a farkas) még mindig dühös volt, de mintha nem rám lenne. Mintha én csak az utolsó csepp lettem volna a pohárba. A félelem lassan érdeklődéssé alakult és ránéztem. Az ajka visszacsúszott a fogaira és a morgást is abbahagyta. Óvatosan hátralépet, a levelek halkan zizegtek a mancsa alatt.
Ki vagy te egyáltalán? Most csak a színtiszta kíváncsiságot bírtam kivenni a hangszínéből, ami enyhített a rám nehezedő nyomáson. Most már mertem a szemébe nézni. Nem tudom, mi ösztönzött rá erre a lépésre, azt sem tudom, hogy csináltam, de megtettem. Belenéztem a sárga szemeibe és "elküldtem" a saját üzenetemet.
Ezt én is kérdezhetném tőled! A farkas döbbentem bámult rám, mint valami kísértetre (ez igen előnyös hasonlat tekintettel a fehér bundámra) én pedig felkeltem a földről. Szóval létezik ez a telepatikus bigyó (WOW!). Pár lépéssel közelebb mentem, farkashoz. Bátorságot merítettem a döbbenetből amit a szemébe láttam és újabb üzenetet küldtem.
Ti eddig nem voltatok itt. Tehát engem illet az a jog, hogy itt kérdéseket tegyek fel.
De a mi földünkön állsz! Vágott a szavamba a farkas.
Ez a föld tegnap még senkié sem volt. Én jártam át rajta és ismerem minden szegletét, tehát jog szerint engem illet. TI, bár nem tudom hogy ez a szó kiket takar, csak beosontatok és mindössze vendégek vagytok ezen a helyen. Még így, gondolatban is tudtam, hogy a hangom határozott és nyers ami megdöbbentette a farkast. Lehajtotta a fejét, gondolkozott, majd kis idő múlva újra rám nézett.
Igazad van. te voltál itt hamarabb. Pontosan hány éve is?
Tizenhat. Válaszoltam kurtán. A farkas aprót biccentet, majd ismét a szemembe nézett.
És mi a neved? Vagyis, bocsánat. Az én nevem Benjamin.  
Az enyém pedig Liana. Vágtam gyorsan a szavába, mire ő végigmért.
Nem tudom milyen vagy emberként, de farkasként gyönyörű vagy. Illik hozzád ez a név. Megdöbbentett a bók. Hisz pár perce még fenyegetett, most meg rögtön flörtöl?! Ezt nem tudtam, hova tenni. Ám a fő kérdés még mindig ott lapult bennem és nem hagyott nyugodni.
Te is alakváltó vagy? A kérdés hirtelen jött és meggondolatlanul. Nem hittem volna hogy felmerem tenni, hisz alig pár perce ismertem, és eleinte nem táplált sok kedvességet felém. Mégis kimondtam. Pár pillanatig döbbenten nézet rám, majd az égnek emelte a tekintetét és nevetésszerűen felvonyított. Rémülten ugrottam hátra, a farkam súrolta a sziklát amihez az előbb nekiszorított. Most meg mi baja? Mikor végre abbahagyta, ismét rám nézett.
Alakváltó? Nem inkább sozgin?! Halottam a hangjában bujkáló nevetést, de nem értettem a poént. Mi az a sozgin? Miről fecseg itt össze? A farkas minden bizonnyal meglátta a kérdéseket az arcomon.
Miért nézel rám így? Hisz neked is tanították, nem? Tudod, hogy mi sozginok mire vagyunk képesek. Hiába győzködött, én egy szót sem értettem. Össze voltam zavarodva. Örülnöm kellett volna, hogy találtam egy alakváltót, és legbelül örültem is, de csak legbelül. A felső rétegem teljesen össze volt zavarodva. A farkas felállt és közelebb lépet hozzám.
A szüleid sozginok, Liana? A hangja most már óvatos volt, mintha csak egy  törékeny szobrocska lennék ami egy erős hangtól összetörne.
Mi az a sozgin? Kérdeztem vissza, mert előbb ezt kellet megtudnom és csak utána tudtam válaszolni. Láttam Ben szemében a döbbentett, hogy nem ért meg engem. A nap már eltűnt a tenger pereme alatt, és ilyenkor már a levegő is lehűvösödik, bár én nem igazán éreztem a vastag bunda alatt. Ben tekintete még mindig óvatosan vizsgálgatott, mérlegelte a helyzetet, és azt hogy mit mondjon. Én viszont kezdtem magam kényelmetlenül érezni. Na meg még mindig nem értettem ezt az egészet.
Oké, figyelj. Nekem ez az egész még nagyon új. És először szeretném azt kideríteni, hogy biztos nem magamban beszélek-e egy képzeletbeli hanghoz. Megfordultam és elindultam azon az ösvényen amin ide jutottam. Ben pedig követett.
Rendben. Legyen amit te akarsz. Minden kérdésre válaszolok.
Rendben akkor ülj a hátsólábadra, lógasd ki a nyelved oldalra, és úgy ugass. Én ezt halál komolyan gondoltam, Ben viszont a döbbenettől megállt egy percre.
Hogyan?
Jól halottad. Csak így tudod bebizonyítani, hogy létezik a telepátia.
Nem lehetne valami kevésbé megalázó?
Nem, de ezt is akkor csináld mikor háromig elszámolok, csak hogy biztos legyek. Láttam, hogy Ben nagyon agyal a dolgon. A biztonság kedvéért körbenézett, beleszimatolt a levegő, majd rám nézett.

Legyen. Kezd a számolást.

Király! Akkor...egy...kettő... három. Ben még sóhajtott egyet, majd a hátsó lábaira ült, mintha pitizni, majd a nyelvét kilógatva megpróbált ugatni. Kitört belőlem a nevetés, ahogy a nagy, komor, fekete farkas végigcsinálta a feladatott. Halottam a saját vonyítás szerű nevetésem Ben pedig ismét normális farkas alakot öltött fel.

Na, jó megkaptad a bizonyítékod. Remélem meggyőztelek.

Totálisan.

Akkor... Jöhetnek a kérdéseid.

Oké, de csak menet közben. Haza kell mennem. 

MI?? Már? De hisz még meg sem ismerted a falkát!

Majd talán máskor. Ismét elindultam, de most bevártam Bent is. Pár percig némán sétáltunk a tenger mentén, hallgatok a víz megnyugtató moraját, amint ismét és ismét rácsapódik a partra egy-egy hullám formájában. Mikor már csak egy fasáv választott el minket a fekete homokos partról, egy szökkenéssel kivettetem magam a fák közül. A mancsaim belesüppedtek a homokba, a friss, sós szellő pedig összeborzolta a bundám. Ben mellém lépet és sétálni kezdtünk a kihalt parton.

Szóval… mi is ez a sozginos dolog?

Én is az vagyok, te is az vagy és az egész családom az. A sozginok képesek hatalmas farkassá változni és telepátiával kommunikálni egymással. Genetikailag öröklődik az átváltozás képessége, ezért akik képesek ilyenre azok nagyon ősi családok már. Ezért kérdeztem, hogy a szüleid is képesek-e erre.

Hogy őszinte legyek fogalmam sincs. Sosem láttam a szüleimet, vagy a bátyámat óriás ebbé változni.

De ők sem láttak sosem téged. Ben ráharapott a lényegre. Eric és a szüleim sem tudnak arról, hogy képes vagyok átváltozni. Mi van, ha Eric is képes rá? Ha ő is sozgin, vagy mi, csak nem mondta? Az sok mindenen változtatna.

Ha a szüleidtől nem is, de attól még a nagyszülőktől örökölhetted a képességet. Nem egyszer fordult már elő ilyen az éltben.

Mind a két ágról meghaltak a nagyszüleim, és a szüleim mind a ketten egykék.

Sajnálom. Belenéztem azokba a gyönyörű sárga szemekbe. Vajon emberként milyen szeme van? És hogy néz ki?

Nem kell, régen történt. Amúgy sem szerettem a múltat firtatni, foglalkozunk a jelennel és ne keressünk okokat. Ahogy Ben-t néztem éreztem, hogy tetszik neki a hozzáállásom. Valahogy olyan könnyű volt vele beszélgetni. Mintha már ezer éve haverok lennénk.

Rendben. Mit akarsz még tudni? Ben megállt egy kicsit és elnézett a tengerre én pedig követtem a tekintetét. Ekkor eszméltem fel, hogy mennyire besötétedett. Az erdőben nem is tűnt fel, ott mindig sötét volt. Eszembe jutottak anyáék, hogy hogyan hagytam ott a házban őket. Ordítoztak, mert a jegyeim folyamatosan romlottak, ráadásul, ma még egy gyerek is nekem jött a folyósón én meg, persze visszavágtam. Az igazgatóiba kötöttem ki miatta. Ha még későn is érek haza extra szobafogságba kerülők, plusz, dupla házimunkát kapok. Megfordultam és könnyű vágtába kezdtem és visszamentem az erdőbe. Hallottam, hogy Ben is megiramodik.

Hová rohansz?

A szüleim elveszítenek, már mondtam, hogy haza kell mennem.

Jó, de akkor veled megyek. Szeretnék még veled beszélni.

A te szüleid nem veszítenek el?

Már szóltam nekik, hogy később megyek haza. Ja, tényleg, a telepátia. Lassan természetes lesz, bár már egy kicsit fájt tőle a fejem. A maradék utat csendben, egymás mellet vágtázva tettük meg. A házunk Corvian határán helyezkedett el, közvetlen az erdő mellet, amiért életem során már százszor hálát adtam. Egy szintes, faház volt, kis terasszal, egy garázzsal és egy udvarral. Az én szobám a ház hátsó részén helyezkedett el és az erdőre nézett az ablaka. Ez sokszor jelentett előnyt mikor egy-egy alkalommal megszöktem az erdőbe. Az ablak ugyan úgy állt, tárva-nyitva, mint ahogy hagytam. Ahogy ugrástávolságba kerültem izmos és hosszú hátsó lábaimmal elrugaszkodtam és átrepülve az ablakon a szobám szőnyegén értem földet, remélhetőleg hangtalanul. Nagyon reméltem, hogy Ben nem ugrott be utánam az ablakon, de szerencsére nem volt ilyen ostoba. A fejét az ablakpárkányon pihentette, és körbenézett.

Szép szobád van.

Köszi! Nekem is mindig nagyon tetszet a szobám, ez volt az én kis menedékem. Az ágyam egy emeletes ágy felső része volt, de az alsó ágyat levágtuk róla, így az ágyam alatt most a könyvespolcok foglaltak helyet és amolyan olvasósarkot biztosítottak. Az ágyon nem kevesebb, mint 15 kispárna pihent, és egy nagyobb. Szerettem a párnákat, gyűjtöttem őket, főleg a kicsiket. Az ajtó mellet állt az íróasztalom, amin akkora rendetlenség volt, hogy egy hét nem lenne elég, ahhoz, hogy rendbe rakjam. Volt még két ruhásszekrényem és pár növényem is, amik biztosították a friss oxigént. A szobában az ősz színei domináltak, a barna minden árnyalata, vörös, sárga és még csomó más, ami a lehullott faleveleken látni szokás.

Elfordulnál, míg emberré változom?

Ó… ja… persze… addig, én… én is átváltozom. Magamba mosolyogtam. Jól állt neki a zavar. Mikor már biztosra vettem, hogy eltűnt a fenyőfák között visszaváltoztam. Már olyan könnyedén ment, mint a levegő vétel. Egyetlen hátránya az átváltozásnak, hogy farkasként totál pucér az ember. Ezért nem lehet csak úgy mindenhol visszaváltozni. Gyorsan felöltöztem, és az ajtóhoz sétáltam. Kintről beszélgetés foszlányait halottam, minden bizonnyal anyáék még fent voltak. Ellenőriztem a zárat, amit még a szökés előtt bezártam, és szerencsére apáék nem is nyitották ki. Mikor az ablakhoz mentem, Ben akkor lépet ki a fák közül. Vagyis csak sejtettem,hogy ő. Magas volt, nálam egy fejjel nagyobb. Ahogy közelebb ért láttam, hogy a haja sötétbarnás és összeborzolva hordja. A fehér póló alatt hihetetlen izmok duzzadtak. 

Tetszik a látvány? Kérdezte gúnyosan.

Haha. Ne telj el magadtól, láttam már jobb pasikat.

Juj, ez szíven ütött. Ekkor láttam meg először a szemét. Ahogy ő is az enyémbe nézett egy percre megtántorodott, nekem meg az volt a szerencsém, hogy az ablakpárkányon támaszkodtam. Nem bírtam róla levenni a szemem. Mintha egymáshoz láncoltak volna. Úgy éreztem mintha eddig félig lemerült elemek adták volna az energiát, de azzal hogy a szemébe néztem a fő energiaforrásra kapcsoltak. Már így is közel volt az ablakhoz, most ő is rátámaszkodott. Az arcunk csak pár centire volt egymástól.

Te vagy az! Most már világos, hogy te. Hangosan felnevettet, ahogy ezt az üzenetet elküldte, én viszont rémülten tapasztottam rá a szájára a kezem.

Halkabban! Anyáék meghallják!

Oké, oké, de úgy örülök, hogy te vagy az.

Ki vagyok én?

A társam, a nagy Ő, az igazi... hogy ragozzam még?! A hangja még mindig nevetett és közben egy másodpercre sem hagyta abba a mosolygást. Látva az értetlen tekintettem, sóhajtott és hátrébb lépet.

Te nem is tudod miről beszélek igaz?

Egy percre azt hittem, hogy narkós vagy, de már kezdtek benne biztos lenni. Ben ezen is nevetett, de sokkal visszafogottabban.
Gondolom, magyarázatra vársz.
Nem ártana egy kicsi. Ben ismét közelebb lépet és a szememet kereste. Szőkésbarna hajam a vállamon pihent, amiből a fiú kiválasztott egy tincset és gyöngéden csavargatni kezdte. Normális esetben ezt nem engedtem volna meg egy olyan valakibe akit csak pár órája ismerek, de ő más volt.
Szóval már elmondtam, hogy mi az a sozgin, ez a dolog pedig ilyen sozginos dolog. Bólintottam, annak jeléül, hogy eddig értem, majd Ben folytatta.
Minden sozginak megvan a maga párja a világban. Őt általában a társunknak nevezzük. Ezt a társat csak akkor tudod felismerni, ha emberként a szemébe nézel, ezért nem vettük észre ezt mikor még farkasok voltunk. Ahogy befejezte, pár percig csak egymás szemébe néztünk. Nekem fel kellet emésztenem az új infókat. A következő másodpercben akkorát ásítottam, hogy még én is meglepődtem. Ben halkan elnevette magát, majd elhátrált az ablaktól egészen be az erdő sötétjébe.
Aludd ki magad. Jó sokat mondtam egyszerre.
Látlak még?
Egymás nélkül élni sem tudnánk. Azzal megszakította a beszélgetést, mintha összetört volna a minket összekötő deszka. Pár másodpercig még hallottam a levelek zizegését amik jelezték, hogy merre megy, de végül ezek is elhalkultak. Olyan üresnek éreztem  magam hirtelen így, nélküle. Mintha elvitte volna egy szívem darabját. Átöltöztem a pizsamámba, majd bebújtam az ágyamba a párnáim közé. Nehéz volt elhinni ezt a nagy Ő-s dolgot, de az tény hogy nem bírtam másra gondolni, csak őrá. Aztán mint egy villám, hasított belém a tudat, hogy ez a dolog több sebből is vérzik. Az egyik legmélyebb seb pedig, hogy nekem volt barátom, Kevin, aki szeretett én pedig viszont szerettem.